A szociális szférában dolgozókat az emberek többsége szereti valamiféle nemeslelkűséggel felruházni, piedesztálra emelni, gondolván, hogy pusztán szívjóságból, az elesettek, gyengék, rászorulók iránti meggyőződéses elkötelezettségből csinálják azt, amit csinálnak, és emiatt ők minden bizonnyal eredendően jó emberek. Persze remélhetőleg azok, de a jóság mércéje nem feltétlenül ez, illetve egyáltalán nem biztos, hogy egy programozóba vagy darukezelőbe kevesebb emberség szorult, mint egy szociális szakemberbe. Az általános vélekedés a közvélemény részéről mégis az, hogy a szociális szakmabeliek, mivel sokszor közvetlenül a rászoruló, fogyatékos vagy marginális helyzetben lévő emberekkel és problémáikkal foglalkoznak, született filantrópok, és hobbiszinten űzik az elesettek megsegítését. Ez nincs így – írhatnánk, hogy „ez is csak ugyanolyan munka, mint a többi", bár ez sem feltétlenül igaz ebben a formában, és nem elhanyagolható szempont az sem, hogy vajon a szociális szakember klienseinek, ügyfeleinek, azaz magának a célcsoportnak mik az elvárásai, szükségletei. Mindenesetre legyen az szociális munka, pedagógia vagy jelnyelvi tolmácsolás – emberekkel, emberek problémáival foglalkozni rendkívül szép, nehéz, felemelő, lesújtó, csodálatos és elkeserítő egyben. Akár csak a darukezelés.
„Képzett szakembert keresünk, magas beosztásba..." (kép: innen)
Egy professzionális szakember esetében munkájának mércéje a hatékonyság, eredményesség – így van ez a szociális szakmában is, de mivel nem termelünk, hanem hozzáértést szolgáltatunk és funkciót látunk el, így a haszon vagy az eredmény ritkán lesz kézzelfogható vagy számszerűsíthető. Mikor eredményes a munka? Ha a kliens, az ügyfél vagy a páciens dolga végeztével elégedetten, problémáit megoldva vagy gyógyultan távozik. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert bizonyos szociális területeken egy-egy klienssel évekig, akár évtizedekig dolgoznak a szakemberek (pl. családgondozók, terápiás szakemberek vagy szociális munkások), és az eredményesség a hosszú távú folyamat közben sokszor alig vehető észre. Az is előfordul, hogy az ügyfél elégedetlen, mert aktuális problémáját nem sikerült megoldani: ennek lehet oka ő maga, lehetnek okai a külső körülmények és akár okolható maga a szociális szakember is, ha nem jól ismerte fel ügyfele szükségleteit. A problémák azért jelentkeznek, mert az emberek nem rendelkeznek a megoldáshoz szükséges mintákkal. De mivel nem kiszámítható, beprogramozható és megjavítható gépekkel dolgozunk, hanem sokszor kiszolgáltatott helyzetben vagy krízisben lévő, rászoruló, adott esetben a helyzet okozta stressz miatt szorongásos vagy pszichés tüneteket produkáló emberekkel, így az ok-okozati összefüggések a legritkább esetben lehetnek egyértelműek és tiszták.
A szociális szakember munkaeszköze a tudása, speciális ismeretei, látóköre, tapasztalata és a személyisége. Tudást, speciális ismereteket, tapasztalatot sem könnyű szerezni, de annál nehezebb a megfelelő személyiséget kialakítani, vagy megtartani azt (és ismét felmerülhet a bejegyzés elején feszegetett kérdés, hogy vajon az emberekkel vele születik-e a szociális érzék, vagy az elsődleges, másodlagos, sokadlagos szocializáció folyamán alakul ki... bár tudnánk a választ), képesnek lenni arra, hogy a bennünk lévő ismereteket, értékeket a hatékony munkavégzés érdekében mozgósítani. Az önismeret, az önbizalom és az önvédelem képessége mindenesetre elengedhetetlennek tűnik ahhoz, hogy a szociális szakember sikerrel vértezze fel magát a munkája során tapasztalt nehézségekkel szemben. Minden munkaterületnek megvannak a maga veszélyei és a munkavédelmi feltételei. A szociális szakmában a személyiségünkkel dolgozunk, így az van elsősorban veszélynek kitéve – meg kell tehát védeni.
"Vigyázz! Emberek" (kép: innen)
Az önismeret egy állandóan változásban, fejlődésben lévő folyamat, mely a tapasztalatokon, megélt élethelyzeteken, interakciókon és külső visszajelzéseken alapul. Kellő mértékű önismeret nélkül a szociális szakember valószínűleg nem fogja jól végezni a munkáját. Sokakban a saját átélt szenvedés alakít ki mélyebb megértési képességet, de egy szinten túl egészségtelen dolog, ha valaki a saját problémája megoldásaként, mintegy önterápiaként foglalkozik más emberek gondjaival (ez az úgynevezett Helfer-szindróma, lásd később!). A személyes határok (pl. morális dilemmák), szakmai határok (pl. etikai kódex) és a saját kompetenciahatárok ismerete és betartása elengedhetetlen. A hivatalosan segítő szakmát űzőnek önbizalomra is szüksége van, hogy tisztában legyen vele: meg tudja, vagy megkísérli megoldani a problémát, felelősséget vállal tetteiért és döntéseiért, és otthonosan mozog az adott szituációban. Valamint önvédelmi mechanizmusokat sem árt működtetnie, hiszen napi sok órában emberek problémáival, kríziseivel, ügyeivel foglalkozni nagyon nehéz, a túlzott empátia terhe alatt könnyen össze lehet roskadni, és a folyamatos érzelmi-pszichés terheltség időben történő felismerés és kellő kezelés híján súlyos depresszióba is átcsaphat.
A kiégés (Burn-out szindróma)
Kiégni bármilyen munkahelyen lehet, ehhez nem kell segítő szakmájúnak lenni, de az kétségtelen, hogy ezen a területen nagyobb rá a sansz. Definíció szerint a kiégés a következőket jelenti: "Krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok, és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek" (Freudenberger, 1974, innen). Tünete a folyamatos testi, mentális kimerültség, a közöny, érzelemmentesség, fásultság, védekező viselkedés, a személyközi kapcsolatokban negatív, cinikus, vagy rosszindulatú kommunikációs stílus, a depresszió. Oka sok lehet, de a hiányos vagy felemás kontroll, a visszajelzés vagy megerősítés hiánya, az alacsony jövedelem, vagy az extra igénybevétel mellett jelentkező nagy felelősség terhe mindenképp elősegíti a szindróma kialakulását. A kiégés folyamatának megvannak a maga jól körülhatárolható szakaszai. Hogy néz ez ki, például egy jelnyelvi tolmácsnál? Lássuk lépésenként.
A frissen végzett és/vagy elhelyezkedett tolmács eleinte nagy erőbedobással, lelkesen dolgozik. Lendületes, nagyon pozitív, nagyon akarja, minden tolmácsolást elvállal, mindenkin segít. Semmiből nem akar kimaradni, mindent magára vállal, szabadidejében is munkájával foglalkozik vagy azon gondolkodik. Ügyfeleit nem utasítja el akkor sem, ha egyébként ideje vagy helyzete nem engedné meg, őt még éjfélkor is meg lehet keresni. Maximálisan motivált. Kollégáival, ügyfeleivel élénk és személyes a kapcsolata, barátkozni kezd az ügyfelekkel, egy idő után rendszeresen összejárnak, sőt, immár szabad idejének nagy részét is velük tölti. Munkájában gyors és látványos eredményekre vár, hajtja és pörgeti magát, bizonyítási kényszeréből fakadóan túlzott teljesítményre sarkallja magát. Önként vállal többletmunkát, előfordul, hogy ingyen dolgozik. Lassan nincs ideje semmi másra. Ha időben eszmél, akkor a túlzott kezdeti lelkesedés szakasza után a tolmács kicsit lenyugszik, és elkezdi megteremteni az egyensúlyt az ügyfeleivel való kapcsolatában. Optimális esetben ebben a szakaszban reked meg, és fenntartható egyensúlyt teremt kötelességtudata és a realitás között. Azonban ha nem ismeri fel időben az intő jeleket, lelkesedése és túlzott tettvágya, valamint a kliens-barátokkal fenntartott, nehezen definiálható kapcsolatok előbb-utóbb negatív relációba kerülnek a tolmács munkaidejével, teherbírásával és saját szükségleteivel. Ez a kiábrándultság szakasza. Munkáját továbbra is szeretné a kezdeti intenzitással végezni, de ez egyre kevésbé megy, terhet jelent maga a munka, terhet jelentenek az ügyfelek. Érzelmei beszűkülnek. A frusztráció fázisában már testi tünetek is megjelennek: kimerültség, fáradtság, gyakori hibák, hangulatingadozások. Az ügyfelekkel akár agresszív megnyilatkozásokat is megenged magának, egyre kevesebb impulzusra reagál. Úgy érzi, nem bírja folytatni. Az apátia szakaszában már szinte mindenki részéről ellenséges szándékot feltételez, szankciókat helyez kilátásba, vélt vagy valós hatalmával visszaél, kollégáival kapcsolata maximálisan megromlik. Döntéseiben bizonytalan, sem munkájában, sem magánéletében nem talál már örömet, családi élete is tönkremehet. Szorong, depresszív tüneteket produkál, gyengül az immunrendszere, alvászavarai lesznek, szerhasználattal él.
kép: innen
Elég rosszul hangzik, nem igaz? Szerencsére ez nem egy általános jelenség, de nem árt tisztában lenni a szociális szakma nehézségeivel és itt kell hangsúlyozni a prevenció fontosságát. Akárcsak a depresszió, a burn-out is egy krízishelyzet, amit egyedül rendkívül nehéz leküzdeni, és sajnos nem elég a dolgot azzal letudni, hogy „pihenj egy kicsit többet". A továbbképzések, tréningek, szupervíziós foglalkozások, ahol a segítő szakmájúak szakember bevonásával tudják megtárgyalni problémás eseteiket, hatalmas segítséget jelentenek a megelőzésben. A támogató családi és munkahelyi háttér is elengedhetetlen, utóbbi egy szabadúszó tolmács esetében, aki egyszerre akár 4-5 tolmácsszolgálatnál is regisztrálva lehet, nehezen megoldható, arról nem beszélve, hogy kellő szakértelem, anyagi és/vagy humán kapacitás híján maguk a tolmácsszolgálatok sem mindig képesek megszervezni a szupervíziókat vagy a tréningeket. A szakmai vezetők és a diszpécserek maguk is sokszorosan leterheltek – van, hogy ők maguk küzdenek a kiégési szindróma tüneteivel.
A gyógyulás és a megelőzés első lépése a felismerés: ha valaki időben észreveszi magán a jeleket és segítségért fordul munkatársaihoz, szakmai vezetőjéhez, akkor kellő támogatással és önismerettel felvértezve kiegyensúlyozott, elkötelezett, kooperatív, nyitott és kreatív szakember válik belőle, aki felismeri saját határait és képes meghúzni a választóvonalat munkája és magánélete között. Ügyfelei és ő is elégedett – végső soron ez a cél.
kép: innen
A szociális szakembereket gyakran érintő másik tünetegyüttes az ún. Helfer-szidróma. Erről egy következő blogbejegyzésben olvashattok majd!
A poszt megírásához a háttérinformációkat innen merítettük.
