HTML doboz

Hallatlan

2005 óta dolgozunk a hallássérült emberek integrációjáért és a kommunikációs akadálymentességért. Miről írunk? Jelnyelvről, jelnyelvoktatásról, jelnyelvi tolmácsolásról, siket kultúráról, esélyegyenlőségről. Mert a társadalmi felelősségvállalás menő.

Facebook

Az emberi beszéd kialakulásának részleteit pontosan nem ismerjük, de két dolog egész biztosan kellett hozzá: az agyi struktúrák szükséges fejlettsége és a toroknak egy olyan anatómiai felépítése, mely lehetővé tette a szegmentált hangképzést, illetve az a közösségi szituáció, mely szükségessé tette, hogy az eszközhasználat fejlődésével vélhetően párhuzamosan és a egyszerűbb hangjelzéseken túl létrejöjjön egy olyan új, absztrakt jelrendszer, mellyel lefedhetők a bonyolultabb, átrendeződő társadalmi viszonyok és átadhatók az egyre magasabb szintű, összetett információk. A kezdeti, tagolatlan hangadásoktól a beszéd kialakulásáig több százezer év telt el. A hang alapú kommunikáció kialakulásának több tényező is kedvezett: a keltett rezgéseket a levegő szállítja, beszélni más tevékenységek végzése közben és sötétben is prímán lehet, és viszonylag nagy távolságok hidalhatók át általa. El is jutottunk tehát a mai poszt kiinduló kérdéséhez: a hangzó nyelvek kialakulásáról vannak ismereteink, de mit tudunk a jelnyelvek történetéről?

kezek2.jpg

cc. 37 ezer éves kezek rajzai a spanyolországi El Castillo barlangban. (kép: innen)

A törzsfejlődés során az ember már jóval a beszéd megjelenése előtt, közben és azzal párhuzamosan is használt kézjeleket, gesztusokat, ez kétségtelen, jó darabig ezek adhatták a kommunikáció fő gerincét, de a torok anatómiájának változása és a fentebb felsorolt egyéb tényezők a beszéd alapú kommunikáció kialakulásának kedveztek. A gesztusok, kézjelek és a mimika természetesen a mai napig elválaszthatatlan részei a hangzó beszéd alapú kommunikációnak, viszont azt leszögezhetjük, hogy a saját, önálló nyelvtannal bíró jelnyelvek vélhetően a történelem során jóval később, a siketek közösséggé formálódása idején alakulhattak ki. Lássuk, mit mondanak a források a siketek és a jelnyelvek történetéről!

Az ókori források több helyen is említik a fogyatékossággal élőket, de mindennapi életükről keveset tudunk. A Bibliában több utalást találunk arra, hogy a fogyatékosságot, betegséget Isten büntetésének tekintették, de kiközösítés nem sújtotta az ezzel küzdőket: Ne átkozd a némát, és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld Istenedet" (Lev 19, 14) (egy másik fordításban: „A süketet ne ócsárold, a vak elé gáncsot ne vess! Félj Istenedtől!"). Pap mindenesetre nem lehetett olyanból, aki fizikailag nem volt hibátlan: „ha lesz valaki utódaid közül a későbbi nemzedékekben, akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének a kenyeret" (Lev 21,17–20). Az ókori Görögországban a túlnépesedés kezelésének bevált módja volt a nem kívánt csecsemők apothetai-ra tevése, azaz magára hagyása egy kies helyen, ilyen volt többek közt a spártai Taigetosz is – a tévhittel ellentétben korántsem öltek meg minden gyermeket, nagy részüket elvitték a kitétel helyéről olyanok, akiknek nem volt gyerekük. Az viszont tény, hogy a testi fogyatékossággal született csecsemők ritkán maradtak életben, a siketséget azonban nem tekintették feltétlenül súlyos fogyatékosságnak. A törvénykönyvekben és a jogi ügyletekről szóló iratokban többször is megemlítik őket. Jelnyelvről ebben az időszakban még nemigen beszélhetünk, de például a történész Hérodotosz is megemlíti, hogy bizonyos egyiptomi érméken a számértékeket ujj-jelekkel is jelezték. A kereskedelemben minden bizonnyal teljesen elterjedt volt, hogy az egymás nyelvét nem beszélő kereskedők a kikötőkben „mutogattak" egymásnak. Platón a jelek útján történő kommunikációt és a színházi játékokban alkalmazható pantomimika ismeretét polgári erénynek tekintette; a színjátékokban sűrűn alkalmazott kézjelek és elnagyolt gesztusok azonban ekkor még nem álltak össze komplett jelrendszerré. 

A középkorból, mint sok minden másról, a siketek helyzetéről és a jelnyelvről sem nagyon van forrásunk. Annyit biztosan tudhatunk, hogy fogyatékossággal élő nem tölthetett be vezető pozíciót, gondoljunk csak arra, hogy István megvakította és megsiketítette az ellene törő Vazult, hogy az ne lehessen király – és akkor a felnégyelésről még nem is beszéltünk. A siketekkel kapcsolatos első pozitív megmozdulások a reneszánszhoz (16. század) köthetők: az olasz Cardanus volt az első, aki az addig általános felfogással szembeszállva azt állította, hogy a siketeket meg lehet tanítani írni-olvasni és adott esetben nyelv híján képek útján is lehet velük kommunikálni. Ebből az időszakból siket közösségről nincsen tudomásunk, de egy-két kiemelkedő alakról igen: ilyen volt többek közt Juan Fernández Navarrete, azaz El Mudo („a néma"), 16. századi spanyol festő, aki siketként jelekkel és gesztusokkal kommunikált, és szép karriert futott be II. Fülöp udvari festőjeként (gazdag nemesi család sarjaként bizonyára könnyebb dolga volt, mint sorstársainak). Ugyanebben az időszakban a szintén spanyol Pedro de Ponce bencés szerzetes kezdte meg elsőként intézményesített formában a siketek oktatását. A siket közösség lassú kialakulásával megindulhatott a jelnyelv fejlődése.

Juan_Fernández_de_Navarrete_-_St_John_the_Baptist_in_the_Prison_-_WGA16467.jpg

El Mudo: Keresztelő Szent János fogságban (kép: innen)

A reneszánszban újraéledő, ókorra jellemző felfogás a 16-17. századi Angliában is hódított: sorra születtek a siketek kommunikációjáról, oktatásáról és a jelnyelvről szóló leírások, metodikák (pl. Richard Carrew: Cornwalli tanulmány, 1580; John Bullwer: Chirológia - A kéz természetes nyelve, 1644; Philocophus, avagy a siket és néma emberek tanítása, 1652). Edinburgh-ban és Londonban megalakultak az első, Thomas Braidwood nevéhez fűződő siket iskolák. A felvilágosodás magával hozta az oktatási módszerek megváltozását és azoknak az első generációs, alapvető emberi jogoknak a megszilárdulását, melyek talaján a 20. század második felére kicsíráznak majd a fogyatékossággal élők speciális jogai és a nyelvi, valamint a kisebbségeket megillető jogok. De ez még odébb van. Még csak a 18. században járunk, Franciaországban: 1770-ben alapította meg Párizsban az első siket iskolát Charles-Michel de L'Épée abbé, miután rájött, hogy siket híveivel könnyebben megérteti magát az általa kitalált ujj-ábécével (az erről készült alkotást ajánlottuk is annak idején a filmes posztban!). Ez volt az első olyan intézmény, ahol egy komplex, jelnyelven alapuló módszerrel oktatták a siket gyerekeket, látványos eredményekkel. A párizsi iskola nyomán II. József császár hasonló módszertannal működő intézményeket hozott létre Lipcsében és Berlinben (1778), majd Bécsben (1779). Pár tíz évvel később az Egyesült Államokban is megalakult az intézmény, melyből később a Gallaudet Egyetem lett. 

Lingua de Sinais França.png

Az abbé épp jelnyelvet oktat (kép: innen)

De mi volt a helyzet Magyarországon? A források nem mondanak sokat. A siketek oktatásáról egy ideig semmilyen formában nem beszélhetünk, a siketségről való tudás a nulla felé konvergált, többnyire értelmi sérültként kezelték őket. Az első próbálkozás a siketek intézményesített, vagy egyáltalán bármilyen formában történő oktatására jólészi Cházár András ügyvéd, megyei főjegyző nevéhez fűződik. Miután megtekintette a bécsi siket iskolát, eredményeiken és módszereiken fellelkesülve pénzgyűjtésbe kezdett, és 1802. augusztus 5-én megnyílt az első magyar siket iskola Vácott. A reformkorban ezt országszerte több kisebb intézmény megalapítása követte. Általánosan nagyobb figyelem irányult a fogyatékossággal élők felé: népszámlálások, lakosság-összeírások zajlottak, lajstromok készültek, melyekben már szerepelt a fogyatékosság, mint kritérium, ebből az időszakból tehát pontos adatok is vannak a magyarországi siketek létszámáról. Az 1848-49-es szabadságharcban is sok siket vett részt a harcokban, könnyített szolgálatosként. A 19. század második fele és a dualizmus kora erős társadalmi fejlődést hozott, az oktatás területén főképp  a századfordulón már nyolc siket iskola működött az országban, 1920-ban tizenhat. Az iskolák bentlakásosak voltak, ami a siket közösség identitásának erősödését és a jelnyelv gyors fejlődését eredményezte.

vácisuli.jpg

Cházár András Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon, Vác (kép: innen)

1878-ben Párizsban megrendezték a siketek oktatásáról szóló első nemzetközi kongresszust, majd ezt 1880-ban követte a második, mely azóta a Milánói Kongresszus néven híresült el (vagy vált hírhedtté). A siketek oktatásában célravezető metódus kapcsán folytatott vitában a kongresszuson az Alexander Graham Bell fémjelezte oralista módszer győzött, azaz a fejlett világ siket iskoláinak nagy részében innentől kezdve jelnyelv helyett beszédre és beszéddel tanították a gyerekeket, mondván, csak így lehet őket eredményesen integrálni a többségi, halló társadalomba. A jelnyelv így a Gallaudet intézményeit kivéve hamar kiszorult mindenhonnan (Magyarországon már korábban is megjelent az ún. német, azaz oralista módszer). A döntés a siketek körében világszerte felháborodást váltott ki, ennek apropóján jött létre például a Brit Siketnéma Szövetség is. Itthon az első érdekvédő szervezetet 1887-ben alapították Egyetértés néven, jegyzője Oros Kálmán, aki később, 1892-ben elindította az első siket újságot (Siketnémák Közlönye), de az ő gondolata volt az egységes, országos szervezet megalakítása is. Ez 1907-ben valósult meg: Cházár András Országos Siketnéma Otthon néven alakult meg a mai SINOSZ jogelődje a siketek segélyezésére, érdekvédelmére, társadalmi életük biztosítására. 

A háborúk az oktatási intézményeket sem kímélték, az épületek megsemmisültek, elvonták őket más célokra, a diákok és tanárok szétszéledtek. 1925-ben Dr. Török Béla megalapította a nagyothallók fővárosi iskoláját, majd egyesületét – itt kezdődött a siketek és nagyothallók szétválása, korábban nem különült el a két csoport ilyen formában. A Cházár András Siketnéma Otthon is megsínylette a háborúkat, első körben csak anyagilag, majd más formában is: a hitleri felfogásban a fogyatékossággal élő emberek nem feleltek meg a fajtisztasági követelményeknek – bár Magyarországról nem maradtak fent olyan adatok, melyek arra utalnának, hogy itt is hajtottak végre kényszersterilizációt a fogyatékossággal élő embereken, mint például Németországban. 1945 után államosították az intézményeket, és a háború hatására teljesen széthullott Otthon jogutódjaként létrejött a Siketnémák Országos Szövetsége (ma: SINOSZ), 1950-ben. Ugyanebben az évben alakult meg a Siketek Világszövetsége (World Federation of the Deaf).

wfd.jpgkép: innen

A hatvanas évektől világszerte egyre nagyobb érdeklődés fordult a jelnyelv és siket kultúra felé, a nemzetközi emberi jogi folyamatok fejlődésével párhuzamosan Magyarországon is egyre nagyobb teret hódítottak a fogyatékossággal élők jogaiért küzdő érdekvédelmi szervezetek és kezdeményezések. A huszadik század alkonyára az oktatásban már szinte mindenhol a világon a jelnyelvi vagy a bilingvális oktatás vette át a vezető szerepet az oralista, beszédközpontú módszerrel szemben (itthon nem). 1991-ben a Siketek Világkongresszusán Tokióban ratifikálták: a jelnyelv valódi nyelv, a siketek anyanyelve. Magyarország 2009-ben iktatta be a magyar jelnyelv önállóságáról szóló Jelnyelvi Törvényt, a bilingvális oktatás bevezetését pedig 2017-re ígérik. Mi már nagyon várjuk! 

Kókuszdióhéjban és a teljesség igénye nélkül egyelőre ennyi a siketek és a jelnyelv történetéről, jelen keretek közt ennyire vállalkozhattunk. A téma persze kimeríthetetlen és számos érdekességet tartogat még, többek közt itt alul a források közt is találtok további olvasnivalót. Jó művelődést! :)

Források:

Az információ. Fülöp Géza; ELTE Könyvtártudományi ­ Informatikai Tanszék; Budapest, 1996. 

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/konyvtar/informat/azinform/html/nyelvtor.html

A siketek történelme. SINOSZ Ifjúsági Bizottság. http://www.c3.hu/~sinoszib/tort.htm

„…nem voltak fogyatékosok a történelemben…” A fogyatékosság jelensége a történettudományban. Kőszeghy Miklós – Parragh Szabolcs; Budapest, 2003. tavasz http://parszab.hu/letoltes/nvft.pdf

Idézetek a Bibliából: http://mek.oszk.hu/00100/00176/html/lev.htm

A Taigetosz árnyékában - Siketek és nagyothallók képes története. Szepessyné Judik Dorottya szerk. SINOSZ; Budapest, 2009.

Címkék: siket jelnyelv

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hallatlan.blog.hu/api/trackback/id/tr675801800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.