Több bejegyzésben volt már szó a siket gyerekek bilingvális, azaz kétnyelvű oktatásáról és az ezzel kapcsolatos magyarországi helyzetről – 2017-től papíron kötelező lesz. Ebben a posztban megkíséreljük bemutatni a nyelvtervezés folyamatát, azaz hogy milyen társadalmi hatásokat válthat ki egy új törvényi előírás, illetve hogy van-e létjogosultsága egyáltalán a nyelvpolitikának, bele kell-e, bele lehet-e szólnia a törvényhozásnak a nyelvhasználat kérdésébe és befolyásolja-e egy jogforrás egy magyarországi nyelvi kisebbség jogainak érvényesülési lehetőségeit. A következtetések és lehetőségek száma végtelen, így ez esetben a kétnyelvű oktatás kérdéskörére koncentrálunk. Egyik kedvenc témánk, úgyhogy vigyázat, hosszú lesz!
A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. novemberében fogadta el a Jelnyelvi Törvényt (2009. évi CXXV.törvény a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról): nyelvpolitikai döntés született. A nyelvpolitikai kérdések szükségszerűen társadalmi kérdéseket foglalnak magukba: a nyelvpolitikai koncepciók megvalósíthatóságát, alkalmazhatóságát, hatékonyságát a társadalom mutatja meg. A Jelnyelvi Törvényt előkészítő folyamatok több évtizedre nyúlnak vissza. Konkrét lépéseket Magyarországon ez ügyben az elmúlt 10 évben láthattunk, ám az emberi jogokért, a nyelvi jogokért és a fogyatékossággal élő emberek jogaiért való küzdelem a 20. század második felének meghatározó nemzetek közti folyamata. A siket közösség nyelvi jogainak magyarországi deklarálását egyik oldalról az általános emberi jogokért, ezen belül a mindenkit megillető nyelvi jogkért való harc előzte meg, a másik oldalról pedig a fogyatékossággal élő személyek szuverenitását és önálló életvitelét hangsúlyozó, szintén évtizedek óta tartó törekvések. A Jelnyelvi Törvény tehát egyrészt nyelvi jogi, másrészt fogyatékossági jogi oldalról is alátámasztott jogforrás, ami a jelnyelvet használó siket közösség kettős megítélésére utal.
A nyelvpolitika és a nyelvi tervezés az a folyamat, melyben a jogalkotó (általában az állam) és a szakemberek az egyének és a beszélőközösségek nyelvhasználatát vagy a nyelvhez való attitűdjeit alakítják, de az kétségtelen, hogy a nyelv és a nyelvhasználat változásait vagy színtereit politikai vagy épp gazdasági döntésekkel vajmi kevés módon lehet befolyásolni, alakítani. Épp ezért a nyelvpolitikai rendelkezések többnyire nem magát a nyelvet, hanem a társadalmat érintik (pl. kisebbségi nyelvek védelme, oktatásának megszervezése, használati színtereinek meghatározása). A nyelvet önmagában érintő változtatási szándékok természetesen léteznek, de ezek már a nyelvművelés tudományának témakörébe tartoznak.
Európában és szerte a világon a két- vagy többnyelvűség természetes állapot. A világon megközelítőleg 6 000 nyelvet beszélnek, az országok (nemzetállamok) száma pedig jelenleg 200 körül mozog. Ebből természetszerűleg kellene következnie a nemzetállamok többnyelvűségének, ám ez nincs így: az országok többnyire egy hivatalos nyelv (államnyelv) mellett elismernek több kisebbségi nyelvet vagy nyelvjárást is, de hivatalosan többnyelvű országból nagyon kevés van. Sokatmondó az az adat, hogy a legtöbb, azaz négy hivatalos nyelvvel bíró ország Svájc. A kisebbségi nyelvek használatához kapcsolódó problémák sokszor kapcsolódnak össze vallási vagy területi jellegű konfliktusokkal. A fentiekből következik az is, hogy a világon több helyen élnek többnyelvű, mint egynyelvű emberek. Ha az államnyelv, így az iskolai oktatás nyelve eltér az anyanyelvtől, óhatatlanul kétnyelvűség alakul ki, mely tényező pozitív vetületeit ellensúlyozza a tény, hogy e két- vagy többnyelvű nyelvhasználók többségének csorbulnak az anyanyelvhasználathoz és az anyanyelven történő oktatáshoz való jogai.
 |
Ennek tükrében mit gondoljunk arról a gyakorlatról, mely Magyarországon a siketek speciális iskoláiban még a közelmúltban is rendszeres volt: a jelnyelv használatának tiltásáról, vagy arról, hogy az itt oktató tanítók és tanárok nem ismerik a jelnyelvet? A siketség nem klasszikus nyelvi kisebbségi helyzet, a hallássérülés fogyatékosság-volta miatt a siketek iskoláiban a mai napig speciális gyógypedagógiai módszerekkel oktatják a tanulókat. Amennyiben a siket közösséget pusztán nyelvi kisebbségnek tekintjük, úgy valóban helyénvaló az a feltételezés, miszerint a jelenlegi oktatási gyakorlattal, a siketek számára nem választható anyanyelvi neveléssel az állam megfosztja a csoport tagjait a számukra optimálisnak mondott nyelvelsajátítási és oktatási modelltől és nem élvezhetik emberi jogaikat. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a siket gyermekek többnyire magyar anyanyelvű, halló családokba születnek, így ott a szülők jogosan követelhetik, hogy gyermeküket magyar nyelven oktassák.
A kisebbség és a kisebbségi nyelvek fenti definíciói nem illeszthetők teljes pontossággal a siket közösségre annak érzékszervi jellegű sajátságai miatt. A siketeknek nincsen országa, nem olyan csoportot alkotnak, mely történelmi vándorlásai során telepedett le egy másik nyelvterületen, nyelvüknek nincs körülhatárolható földrajzi körzete, viszont a közösségnek saját nyelve van, a többségtől kultúrája és hagyományai különböztetik meg, az ezeket megőrizni szándékozó közösség-tudata erős, érdekkifejező és érdekérvényesítő ereje pedig az elmúlt évek eredményeit látva jelentős.
A Jelnyelvi Törvény terminológiájában már egyértelműen a fogyatékosság felfogásának, kulturális-antropológiai attitűdje tükröződik: „a hallássérült, valamint a siketvak emberek a társadalom egyenrangú és egyenjogú tagjai”, valamint a jelnyelvnek „kulturális, közösségformáló ereje” van. A siketség kritériuma itt már egyértelműen a jelnyelvhasználat: „olyan személy, aki kommunikációja során a magyar jelnyelvet vagy valamely speciális kommunikációs rendszert használja”. A siket közösség tehát egy speciális, nyelvi kisebbség, mely nem etnikai, nemzeti vagy vallási alapon alkot csoportot, hanem közösségformáló ereje és tényezője a jelnyelv és a jelnyelvi alapú siket kultúra. Míg egy nemzeti kisebbség tagja számára anyanyelve vagy az államnyelv használata bizonyos esetekben egyéni választás kérdése, a siket közösség számára a jelnyelvhasználat nem választási lehetőség, hanem az a nyelv, mely funkcionálisan lehetővé teszi számukra az egymás közti zavartalan kommunikációt.
 |
A törvény 11. paragrafusa kimondja: „A hallássérült, illetve siketvak személy számára biztosítani kell, hogy a magyar jelnyelvet, illetőleg az egyéni szükségleteinek leginkább megfelelő speciális kommunikációs rendszereket elsajátítsa, és azokat használja”, illetve „hallássérült, illetve siketvak gyermekek, tanulók számára létrehozott gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézményben (a továbbiakban: gyógypedagógiai intézmény) az óvodai nevelés során, valamint az iskolai nevelés-oktatás előkészítő évfolyamától kezdődően a siket vagy siketvak gyermek számára a magyar jelnyelv vagy speciális kommunikációs rendszer oktatása kötelező". A jogforrás szövege elsőre félrevezető, mert azt gondolhatjuk, hogy ez egyértelműen a bilingvális vagy jelnyelvi oktatás bevezetését jelenti a jelenleg alkalmazott auditív-verbális oktatási módszerrel szemben, melyben a hallókészülékkel felerősített hallásmaradvány hasznosítása, a hallás fejlesztése és a hangzó magyar beszédre való tanítás áll, az oktatás hangzó nyelven történik, a tanulók szájról olvasva nyerik az információkat. A törvény szövegét tovább olvasva látható, hogy az óvodai nevelés, illetve iskolai nevelés és oktatás során a magyar jelnyelv vagy speciális kommunikációs rendszer oktatását egyrészt még meg kell szervezni, másrészt a magyar jelnyelv oktatását kizárólag jelnyelv szakos pedagógus végezheti, harmadrészt a hallássérült gyermek szülője vagy nevelője döntésétől függően vehet részt a bilingvális vagy az auditív-verbális módszerrel történő oktatásban. Mindezek határideje 2017. szeptember 1-je.
A bilingvális oktatási modellek pozitív hatása az alábbiakban foglalható össze a halló szülők számára is: a siket gyerekek halló kortársaikkal azonos olvasástudása; íráskészségük eléri az azonos korú hallókét; írásban továbbra is ejtenek grammatikai hibákat, ám jóval kisebb mennyiségben, mint a nem kétnyelvű programokban tanulók; írásban folyékonyan és árnyaltan képesek kifejezni magukat; nagyobb önértékeléssel rendelkeznek, személyiségük egészségesen fejlődik; képesek harmadik, sőt további nyelveket is elsajátítani, a halló kortársakkal azonos szintet érnek el. A bilingvális modellben az oktatás nyelve kezdetben a gyermek anyanyelve, azaz a jelnyelv, és minden, kognitív és nyelvi szempontból megerőltető tantárgyat legalább a 8. osztályig ezen a nyelven tanulnak. A hangzó nyelvi oktatás, a beszédtechnika oktatás és beszédfejlesztés ezzel párhuzamosan elkezdődhet az első vagy az előkészítő osztályban. Minden tanárnak magas szintű kompetenciákkal kell bírnia jelnyelven és magyar nyelven is. A hangzó nyelven a későbbiek során is csak a kognitív és nyelvi szempontból kevésbé megerőltető, kontextusba ágyazott tárgyak tanítása folyhat, jelnyelvi alapokkal, hogy a fogalmak ne legyenek ismeretlenek számukra. Az oktatási módszer bevezetésének azonban sarkalatos pontja lehet a megfelelően képzett szakemberek hiánya: a gyógypedagógiai főiskolai karokon a hallássérültek pedagógiáját tanulók számára a jelnyelv továbbra is csak választható, nem pedig kötelező tantárgy.
Láthatjuk tehát, hogy a törvényben előírt, nyelvelsajátítással és oktatással kapcsolatos kötelezettségek intézményi és szakmai háttere egyelőre kevéssé megalapozott, így a törvény betartása és betartatása is problematikus. Remélhetőleg ez változni fog. Mi azon leszünk. Végezetül pedig álljon itt egy szívmelengető videó egy kenyai iskoláról, ahol a gyerekek már egészen pici koruktól jelnyelvi oktatásban részesülnek.
