Hallatlan

Nemrég egy nemzetközi siketvak konferencián szembesültem azzal tolmácsként – nem első ízben –, hogy milyen nagy szükség van, illetve volna a nemzetközi jelnyelvet is jól ismerő jelnyelvi tolmácsokra Magyarországon, és ezzel szemben mennyire kevesen ismerik és alkalmazzák ezt a kommunikációs formát. A jelnyelvi tolmácsszolgáltatás területe ugyan folyamatosan változik, fejlődik, a tolmácsok törvényben előírt kötelező szakmai továbbképzése pedig lehetővé teszi a szakosodást és az állandó fejlődést, ami a tolmácsolást igénybe vevő hallássérültek egyenlő esélyű hozzáférését könnyíti meg. A tolmácsok remélhetőleg igényeik szerint választhatnak majd az általános nyelvi, szaknyelvi vagy személyiségfejlesztő, pszichológiai jellegű továbbképzések közül, azonban a nemzetközi jelnyelvi képzés, noha igény mutatkozik rá, jelenleg nem szerepel egyik tolmácsképző intézmény profiljában sem. 

Mi a nemzetközi jelnyelv? Egyáltalán, hogy létezhet nemzetközi jelnyelv, amikor tolmácsként napjában többször is meg kell cáfolnunk azt a legelterjedtebb, jelnyelvvel kapcsolatos tévhitet, miszerint a világon minden siket ugyanazt a jelnyelvet használja? Akkor mégiscsak nemzetközi a jelnyelv?  – kérdezheti a laikus. Nem, a jelnyelv nem egységes és nem is nemzetközi. A jelnyelvek tucatjait írták már le kutatók, mely nyelvek mind a jelek készletében, mind szabályrendszerükben eltérnek egymástól. A teljes, kölcsönös érthetőség e nyelvek között éppúgy nem áll fent, mint két önálló hangzó nyelv között, azaz másként jelel egy japán, egy magyar, egy finn vagy egy amerikai siket. Tény, hogy a jelnyelvek közt valóban több a közös vonás, mint két különböző hangzó nyelv között, ez köszönhető többek közt annak, hogy a jelnyelvben gesztikulárisan-vizuálisan kódolt az információ. A természetesen kialakult „nemzeti jelnyelvek” mellett azonban valóban létezik egy mesterségesen létrehozott, nemzetközi segédnyelv is, a Gestuno, amit egyszerűen csak nemzetközi jelnyelvnek, ISL-nek vagy IS-nek is neveznek.

kép: innen

A fogyatékosság, siketség általános társadalmi elfogadottságának növekedésével és ezzel összhangban a siketek önálló csoporttá fejlődésével, az érdekeiket képviselő szervezetek megjelenésével és a csoportok önérdek-érvényesítő képességének permanens erősödésével a nemzeti mozgalmak után a 20. században megalakultak a siketek nemzetközi szervezetei is, mint a WFD (World Federation of the Deaf), az EUD (European Union of the Deaf), vagy az 1924 óta folyamatosan futó Siketlimpiai Mozgalom. A nemzetközi színtérre lépéssel együtt jártak a találkozók, konferenciák, melyeken a hivatalos, minden résztvevő nyelvére tolmácsolt programok után a különféle nemzeti jelnyelvet használó siketek egymás közt eleinte feltehetőleg valamiféle sajátos, informális pidgin nyelvváltozatot alakíthattak ki – minden bizonnyal élve a jelnyelvek közti hasonlóságok előnyeivel. A siketekre jellemző vizuális gondolkodás miatt jóval gördülékenyebben kommunikál egymással két, más országból érkezett siket, mint két, közös nyelvet nem beszélő halló ember – egy bizonyos szintig. Az absztrakt fogalmak, dolgok jelei a jelnyelvekben éppúgy eltérnek egymástól és konvencionálisak, mint a hangzó nyelvekben. 

A kezdeti, informális, pidgin típusú közvetítő jelnyelv sztenderdizálásának igénye első ízben az ’50-es években merült fel, a WFD megalapításának időszakában. A következő évtizedben jelnyelvhasználók, nyelvészek és szakértők bevonásával, főként az amerikai jelnyelv jelkincsére és nyelvtanára alapozva megkezdődött a nemzetközi jelnyelv kialakítása, és 1973-ban kiadták a Gestuno első hivatalos leírását, valamint az 1500 jelet tartalmazó szótárt – amit a siketek közül akkor még jóformán senki nem ismert. Az újonnan létrehozott nemzetközi segédnyelvet népszerűsíteni és terjeszteni kezdték, aminek köszönhetően mára sok ország siket iskoláiban evidenciának számít az ISL oktatása – amit ma már kevés helyen emlegetnek eredeti nevén, Gestuno-ként. Az európai siket közösségben egy időben történtek megmozdulások egy új, közös európai segédnyelv, az Eurosign megalkotására, de ezek a folyamatok egyelőre kezdetleges állapotban vannak. Internacionális rendezvényeken, konferenciákon, a Siketlimpia közvetítésén, internetes híroldalakon továbbra is a nemzetközi jelnyelv használatos, mint a különböző jelnyelvek beszélői közti közvetítő kommunikációs forma.

A hosszas bevezetés után térjünk vissza az említett siketvak konferenciához. A siketvak személy a JTV. meghatározásában „olyan egyidejűleg hallás- és látássérült személy, aki kommunikációja során speciális kommunikációs rendszert használ” – róluk és ezekről rendszerekről korábban itt értekeztem hosszabban. Az Európai Siketvak Unió (EDbU) 15. jubileumi éves konferenciája és a hozzá kapcsolódó kulturális hét 2014-ben Magyarországon, Visegrádon került megrendezésre. 16 országból érkeztek siketvak vendégek tolmácsaikkal, kommunikációs és személyi segítőikkel. A résztvevők a létező legkülönfélébb variációjú látás- és hallássérüléssel rendelkeztek, így a segítő személyzet is a kommunikációs módszerek széles skáláját alkalmazta a rendezvény során. A siketvak személyek ellátásban Magyarországon a halló-látó tolmácsok foglalkoztatása dívik: a tolmács az ügyfele látás- és hallásállapotának leginkább megfelelő nyelven vagy kommunikációs formában közvetíti az üzenetet. Sok európai országban viszont elterjedt gyakorlat, hogy a hallássérüléses kiindulású, azaz lényegében a jelnyelvet használó, szerzetten siketvak személyeknek nem halló-látó tolmácsaik vannak, hanem siket személyek segítenek nekik relétolmácsként, nekik pedig halló jelnyelvi tolmács közvetíti az elhangzott szöveget. A relétolmács olyan siket szakember, aki magas szinten jelel, tolmácsismeretekkel rendelkezik, viszont adott esetben egy halló tolmáccsal ellentétben megérti az olyan alacsony nyelvi kompetenciájú siket személy jelelését, akivel külső (pl. valamilyen oknál fogva nem tanult meg jelelni) vagy belső (pl. értelmi vagy érzékszervi sérülés) okból csak speciális módon lehet kommunikálni. A vizuális típusú gondolkodás közös volta miatt a relétolmács könnyebben kódolja és adja át információt. A külföldi gyakorlatban széles körben elterjedt relétolmácsolás a siketvak személyek ellátásában is mindennapos – Magyarországon a siketek ilyen körű foglalkoztatása egyelőre csak tervben létezik, illetve a siketeknek szóló relétolmács-képzések is kevéssé népszerűek, valamint igen költségesek. Egy kézen megszámlálhatóak azok a siket személyek, akik relétolmács-igény esetén hívhatók, de jellemzően ők sem siketvak személyeknek tolmácsolnak ilyen esetben – az ő esetükben szinte minden esetben halló-látó tolmácsok állnak rendelkezésre.

kép: innen

Az említett nemzetközi konferenciára számos országból érkeztek siketvak személyek siket relétolmáccsal, abban a hitben, hogy a rendezvényen lesz nemzetközi jelnyelvi tolmácsolás – egy kommunikációs malőr folytán csak a rendezvényen derült ki, hogy erre senki nem készült, illetve nincs is erre igazán alkalmas szakember. Magyarországon a jelnyelvi tolmácsok számára egyelőre nem áll rendelkezésre nemzetközi jelnyelvi képzés, továbbképzés vagy hivatalos tolmácsolási gyakorlati lehetőség, így ha nemzetközi jelnyelvi tolmácsolásra van szükség, akkor sok esetben a kevés, nemzetközi jelnyelvet ismerő siket személy valamelyikét „vetik be” olyan relétolmácsként, aki a nemzetközi és a magyar jelnyelv közt közvetít, és a halló tolmács már az ő jelnyelven közvetített üzenetét fordítja le hangzó magyar nyelvre. Másik megoldási lehetőség, hogy egy-egy, a nemzetközi jelnyelvet hobbiból tanuló halló jelnyelvi tolmács „ugrik be” és kézzel-lábbal mutogatva, valamiféle kezdetleges keveréknyelven, angol artikulációval próbálja közvetíteni az üzenetet – ahogy ez most is történt. Az első megoldás nehézkessé teszi a folyamatot, a második pedig természetesen csak vészmegoldásként vethető be. Mégis, a rendszeresen jelentkező igény ellenére a nemzetközi jelnyelv stúdiumok itthon egyáltalán nem érhetők el, és olyan jeltolmács sincs jelenleg az országban, aki magas szinten birtokában lenne a nemzetközi jelkincsnek és teljes körűen ismerné az ISL nyelvtani rendszerét.

Mivel a nemzetközi jelnyelv lexikonja igen csekély (~1500 elem), ennek elsajátítása nem jelenthet kirívó nehézséget, a jelelést kísérő artikuláció azonban angol nyelvű: ehhez a tolmács részéről legalább középszintű angol tudás szükséges, ami a jelenlegi hazai helyzetet tekintve szintén nem túl kecsegtető. A Magyarországon jelenleg hivatalosan jelnyelvi tolmácsként dolgozó szakemberek angol, illetve más idegen nyelvi kompetenciája jellemzően alacsony, az idegen nyelvről magyar jelnyelvre való tolmácsolás módszertana és oktatása pedig – egy-egy eseti jellegű kivételtől eltekintve – nincs kidolgozva és gyakorlatilag nem létezik. További vizsgálódásra lehetnek érdemesek a jelnyelvi tolmácsolás közben végbemenő mentális nyelvi műveletek. Ha a tolmács három nyelven tolmácsol, a forrásnyelv és a célnyelv között valószínűleg használ egy „belső közvetítő nyelvet”, mely feltehetően a tolmács anyanyelve, szocializációja során elsajátított első nyelve lehet. Háromnyelvű tolmácsolás során tehát a tolmács először fejben forrásnyelvről fordít az anyanyelvére, majd arról a célnyelvre. Nemzetközi jelnyelvre történő tolmácsolás esetén a helyzet adott esetben még tovább bonyolódhat: képzeljük el a halló jeltolmácsot, aki a hangzó magyar anyanyelvére épülve sajátította el a magyar jelnyelvet, majd erre alapozva a nemzetközi jelnyelvet (mely angol artikulációval használatos), amint egy angol forrásnyelvű szöveget fordít nemzetközi jelnyelvre egy konferencia 16 országból érkezett, különböző anyanyelvű siket résztvevői számára – akik aztán az ISL forrásnyelvi szöveget fejben saját jelnyelvükre fordítják, majd taktilis jelnyelven, kézbe írt betűkkel vagy Braille-jal, vagy a LORM ábécé segítségével közvetítik az információt a látás-hallássérülés valamely fokán álló siketvak ügyfélnek. Neurolingvista legyen a talpán, aki modellálni tudja a kognitív folyamatokat!

kép: innen

Talán túl nagy álom mindössze öt évvel a magyar jelnyelv elismerése után máris a nemzetközi színtérre merészkedni: az ISL iránti igény mindenesetre, ha csak egy-egy itthoni nemzetközi esemény kapcsán is, de időről-időre megmutatkozik. A többnyelvű tolmácsolás több szempontból is kiaknázatlan terület: egy elméleti jellegű kutatás alapja lehet a tolmácsok nyelvi közvetítés alatti mentális folyamatainak vizsgálata, az ilyen típusú nyelvtudás gyakorlati haszna pedig a fentiek alapján aligha vonható kétségbe. 

A szociális szférában dolgozókat az emberek többsége szereti valamiféle nemeslelkűséggel felruházni, piedesztálra emelni, gondolván, hogy pusztán szívjóságból, az elesettek, gyengék, rászorulók iránti meggyőződéses elkötelezettségből csinálják azt, amit csinálnak, és emiatt ők minden bizonnyal eredendően jó emberek. Persze remélhetőleg azok, de a jóság mércéje nem feltétlenül ez, illetve egyáltalán nem biztos, hogy egy programozóba vagy darukezelőbe kevesebb emberség szorult, mint egy szociális szakemberbe. Az általános vélekedés a közvélemény részéről mégis az, hogy a szociális szakmabeliek, mivel sokszor közvetlenül a rászoruló, fogyatékos vagy marginális helyzetben lévő emberekkel és problémáikkal foglalkoznak, született filantrópok, és hobbiszinten űzik az elesettek megsegítését. Ez nincs így – írhatnánk, hogy „ez is csak ugyanolyan munka, mint a többi", bár ez sem feltétlenül igaz ebben a formában, és nem elhanyagolható szempont az sem, hogy vajon a szociális szakember klienseinek, ügyfeleinek, azaz magának a célcsoportnak mik az elvárásai, szükségletei. Mindenesetre legyen az szociális munka, pedagógia vagy jelnyelvi tolmácsolás – emberekkel, emberek problémáival foglalkozni rendkívül szép, nehéz, felemelő, lesújtó, csodálatos és elkeserítő egyben. Akár csak a darukezelés.

„Képzett szakembert keresünk, magas beosztásba..." (kép: innen)

Egy professzionális szakember esetében munkájának mércéje a hatékonyság, eredményesség – így van ez a szociális szakmában is, de mivel nem termelünk, hanem hozzáértést szolgáltatunk és funkciót látunk el, így a haszon vagy az eredmény ritkán lesz kézzelfogható vagy számszerűsíthető. Mikor eredményes a munka? Ha a kliens, az ügyfél vagy a páciens dolga végeztével elégedetten, problémáit megoldva vagy gyógyultan távozik. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert bizonyos szociális területeken egy-egy klienssel évekig, akár évtizedekig dolgoznak a szakemberek (pl. családgondozók, terápiás szakemberek vagy szociális munkások), és az eredményesség a hosszú távú folyamat közben sokszor alig vehető észre. Az is előfordul, hogy az ügyfél elégedetlen, mert aktuális problémáját nem sikerült megoldani: ennek lehet oka ő maga, lehetnek okai a külső körülmények és akár okolható maga a szociális szakember is, ha nem jól ismerte fel ügyfele szükségleteit. A problémák azért jelentkeznek, mert az emberek nem rendelkeznek a megoldáshoz szükséges mintákkal. De mivel nem kiszámítható, beprogramozható és megjavítható gépekkel dolgozunk, hanem sokszor kiszolgáltatott helyzetben vagy krízisben lévő, rászoruló, adott esetben a helyzet okozta stressz miatt szorongásos vagy pszichés tüneteket produkáló emberekkel, így az ok-okozati összefüggések a legritkább esetben lehetnek egyértelműek és tiszták.   

A szociális szakember munkaeszköze a tudása, speciális ismeretei, látóköre, tapasztalata és a személyisége. Tudást, speciális ismereteket, tapasztalatot sem könnyű szerezni, de annál nehezebb a megfelelő személyiséget kialakítani, vagy megtartani azt (és ismét felmerülhet a bejegyzés elején feszegetett kérdés, hogy vajon az emberekkel vele születik-e a szociális érzék, vagy az elsődleges, másodlagos, sokadlagos szocializáció folyamán alakul ki... bár tudnánk a választ), képesnek lenni arra, hogy a bennünk lévő ismereteket, értékeket a hatékony munkavégzés érdekében mozgósítani. Az önismeret, az önbizalom és az önvédelem képessége mindenesetre elengedhetetlennek tűnik ahhoz, hogy a szociális szakember sikerrel vértezze fel magát a munkája során tapasztalt nehézségekkel szemben. Minden munkaterületnek megvannak a maga veszélyei és a munkavédelmi feltételei. A szociális szakmában a személyiségünkkel dolgozunk, így az van elsősorban veszélynek kitéve – meg kell tehát védeni.

  "Vigyázz! Emberek" (kép: innen)

Az önismeret egy állandóan változásban, fejlődésben lévő folyamat, mely a tapasztalatokon, megélt élethelyzeteken, interakciókon és külső visszajelzéseken alapul. Kellő mértékű önismeret nélkül a szociális szakember valószínűleg nem fogja jól végezni a munkáját. Sokakban a saját átélt szenvedés alakít ki mélyebb megértési képességet, de egy szinten túl egészségtelen dolog, ha valaki a saját problémája megoldásaként, mintegy önterápiaként foglalkozik más emberek gondjaival (ez az úgynevezett Helfer-szindróma, lásd később!). A személyes határok (pl. morális dilemmák), szakmai határok (pl. etikai kódex) és a saját kompetenciahatárok ismerete és betartása elengedhetetlen. A hivatalosan segítő szakmát űzőnek önbizalomra is szüksége van, hogy tisztában legyen vele: meg tudja, vagy megkísérli megoldani a problémát, felelősséget vállal tetteiért és döntéseiért, és otthonosan mozog az adott szituációban. Valamint önvédelmi mechanizmusokat sem árt működtetnie, hiszen napi sok órában emberek problémáival, kríziseivel, ügyeivel foglalkozni nagyon nehéz, a túlzott empátia terhe alatt könnyen össze lehet roskadni, és a folyamatos érzelmi-pszichés terheltség időben történő felismerés és kellő kezelés híján súlyos depresszióba is átcsaphat.

A kiégés (Burn-out szindróma)

Kiégni bármilyen munkahelyen lehet, ehhez nem kell segítő szakmájúnak lenni, de az kétségtelen, hogy ezen a területen nagyobb rá a sansz. Definíció szerint a kiégés a következőket jelenti: "Krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok, és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek" (Freudenberger, 1974, innen). Tünete a folyamatos testi, mentális kimerültség, a közöny, érzelemmentesség, fásultság, védekező viselkedés, a személyközi kapcsolatokban negatív, cinikus, vagy rosszindulatú kommunikációs stílus, a depresszió. Oka sok lehet, de a hiányos vagy felemás kontroll, a visszajelzés vagy megerősítés hiánya, az alacsony jövedelem, vagy az extra igénybevétel mellett jelentkező nagy felelősség terhe mindenképp elősegíti a szindróma kialakulását. A kiégés folyamatának megvannak a maga jól körülhatárolható szakaszai. Hogy néz ez ki, például egy jelnyelvi tolmácsnál? Lássuk lépésenként.

A frissen végzett és/vagy elhelyezkedett tolmács eleinte nagy erőbedobással, lelkesen dolgozik. Lendületes, nagyon pozitív, nagyon akarja, minden tolmácsolást elvállal, mindenkin segít. Semmiből nem akar kimaradni, mindent magára vállal, szabadidejében is munkájával foglalkozik vagy azon gondolkodik. Ügyfeleit nem utasítja el akkor sem, ha egyébként ideje vagy helyzete nem engedné meg, őt még éjfélkor is meg lehet keresni. Maximálisan motivált. Kollégáival, ügyfeleivel élénk és személyes a kapcsolata, barátkozni kezd az ügyfelekkel, egy idő után rendszeresen összejárnak, sőt, immár szabad idejének nagy részét is  velük tölti. Munkájában gyors és látványos eredményekre vár, hajtja és pörgeti magát, bizonyítási kényszeréből fakadóan túlzott teljesítményre sarkallja magát. Önként vállal többletmunkát, előfordul, hogy ingyen dolgozik. Lassan nincs ideje semmi másra. Ha időben eszmél, akkor a túlzott kezdeti lelkesedés szakasza után a tolmács kicsit lenyugszik, és elkezdi megteremteni az egyensúlyt az ügyfeleivel való kapcsolatában. Optimális esetben ebben a szakaszban reked meg, és fenntartható egyensúlyt teremt kötelességtudata és a realitás között. Azonban ha nem ismeri fel időben az intő jeleket, lelkesedése és túlzott tettvágya, valamint a kliens-barátokkal fenntartott, nehezen definiálható kapcsolatok előbb-utóbb negatív relációba kerülnek a tolmács munkaidejével, teherbírásával és saját szükségleteivel. Ez a kiábrándultság szakasza. Munkáját továbbra is szeretné a kezdeti intenzitással végezni, de ez egyre kevésbé megy, terhet jelent maga a munka, terhet jelentenek az ügyfelek. Érzelmei beszűkülnek. A frusztráció fázisában már testi tünetek is megjelennek: kimerültség, fáradtság, gyakori hibák, hangulatingadozások. Az ügyfelekkel akár agresszív megnyilatkozásokat is megenged magának, egyre kevesebb impulzusra reagál. Úgy érzi, nem bírja folytatni. Az apátia szakaszában már szinte mindenki részéről ellenséges szándékot feltételez, szankciókat helyez kilátásba, vélt vagy valós hatalmával visszaél, kollégáival kapcsolata maximálisan megromlik. Döntéseiben bizonytalan, sem munkájában, sem magánéletében nem talál már örömet, családi élete is tönkremehet. Szorong, depresszív tüneteket produkál, gyengül az immunrendszere, alvászavarai lesznek, szerhasználattal él.

kép: innen

Elég rosszul hangzik, nem igaz? Szerencsére ez nem egy általános jelenség, de nem árt tisztában lenni a szociális szakma nehézségeivel és itt kell hangsúlyozni a prevenció fontosságát. Akárcsak a depresszió, a burn-out is egy krízishelyzet, amit egyedül rendkívül nehéz leküzdeni, és sajnos nem elég a dolgot azzal letudni, hogy „pihenj egy kicsit többet". A továbbképzések, tréningek, szupervíziós foglalkozások, ahol a segítő szakmájúak szakember bevonásával tudják megtárgyalni problémás eseteiket, hatalmas segítséget jelentenek a megelőzésben. A támogató családi és munkahelyi háttér is elengedhetetlen, utóbbi egy szabadúszó tolmács esetében, aki egyszerre akár 4-5 tolmácsszolgálatnál is regisztrálva lehet, nehezen megoldható, arról nem beszélve, hogy kellő szakértelem, anyagi és/vagy humán kapacitás híján maguk a tolmácsszolgálatok sem mindig képesek megszervezni a szupervíziókat vagy a tréningeket. A szakmai vezetők és a diszpécserek maguk is sokszorosan leterheltek – van, hogy ők maguk küzdenek a kiégési szindróma tüneteivel.

A gyógyulás és a megelőzés első lépése a felismerés: ha valaki időben észreveszi magán a jeleket és segítségért fordul munkatársaihoz, szakmai vezetőjéhez, akkor kellő támogatással és önismerettel felvértezve kiegyensúlyozott, elkötelezett, kooperatív, nyitott és kreatív szakember válik belőle, aki felismeri saját határait és képes meghúzni a választóvonalat munkája és magánélete között. Ügyfelei és ő is elégedett – végső soron ez a cél.

kép: innen

A szociális szakembereket gyakran érintő másik tünetegyüttes az ún. Helfer-szidróma. Erről egy következő blogbejegyzésben olvashattok majd!

A poszt megírásához a háttérinformációkat innen merítettük.  

Az emberi beszéd kialakulásának részleteit pontosan nem ismerjük, de két dolog egész biztosan kellett hozzá: az agyi struktúrák szükséges fejlettsége és a toroknak egy olyan anatómiai felépítése, mely lehetővé tette a szegmentált hangképzést, illetve az a közösségi szituáció, mely szükségessé tette, hogy az eszközhasználat fejlődésével vélhetően párhuzamosan és a egyszerűbb hangjelzéseken túl létrejöjjön egy olyan új, absztrakt jelrendszer, mellyel lefedhetők a bonyolultabb, átrendeződő társadalmi viszonyok és átadhatók az egyre magasabb szintű, összetett információk. A kezdeti, tagolatlan hangadásoktól a beszéd kialakulásáig több százezer év telt el. A hang alapú kommunikáció kialakulásának több tényező is kedvezett: a keltett rezgéseket a levegő szállítja, beszélni más tevékenységek végzése közben és sötétben is prímán lehet, és viszonylag nagy távolságok hidalhatók át általa. El is jutottunk tehát a mai poszt kiinduló kérdéséhez: a hangzó nyelvek kialakulásáról vannak ismereteink, de mit tudunk a jelnyelvek történetéről?

cc. 37 ezer éves kezek rajzai a spanyolországi El Castillo barlangban. (kép: innen)

A törzsfejlődés során az ember már jóval a beszéd megjelenése előtt, közben és azzal párhuzamosan is használt kézjeleket, gesztusokat, ez kétségtelen, jó darabig ezek adhatták a kommunikáció fő gerincét, de a torok anatómiájának változása és a fentebb felsorolt egyéb tényezők a beszéd alapú kommunikáció kialakulásának kedveztek. A gesztusok, kézjelek és a mimika természetesen a mai napig elválaszthatatlan részei a hangzó beszéd alapú kommunikációnak, viszont azt leszögezhetjük, hogy a saját, önálló nyelvtannal bíró jelnyelvek vélhetően a történelem során jóval később, a siketek közösséggé formálódása idején alakulhattak ki. Lássuk, mit mondanak a források a siketek és a jelnyelvek történetéről!

Az ókori források több helyen is említik a fogyatékossággal élőket, de mindennapi életükről keveset tudunk. A Bibliában több utalást találunk arra, hogy a fogyatékosságot, betegséget Isten büntetésének tekintették, de kiközösítés nem sújtotta az ezzel küzdőket: „Ne átkozd a némát, és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld Istenedet" (Lev 19, 14) (egy másik fordításban: „A süketet ne ócsárold, a vak elé gáncsot ne vess! Félj Istenedtől!"). Pap mindenesetre nem lehetett olyanból, aki fizikailag nem volt hibátlan: „ha lesz valaki utódaid közül a későbbi nemzedékekben, akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének a kenyeret" (Lev 21,17–20). Az ókori Görögországban a túlnépesedés kezelésének bevált módja volt a nem kívánt csecsemők apothetai-ra tevése, azaz magára hagyása egy kies helyen, ilyen volt többek közt a spártai Taigetosz is – a tévhittel ellentétben korántsem öltek meg minden gyermeket, nagy részüket elvitték a kitétel helyéről olyanok, akiknek nem volt gyerekük. Az viszont tény, hogy a testi fogyatékossággal született csecsemők ritkán maradtak életben, a siketséget azonban nem tekintették feltétlenül súlyos fogyatékosságnak. A törvénykönyvekben és a jogi ügyletekről szóló iratokban többször is megemlítik őket. Jelnyelvről ebben az időszakban még nemigen beszélhetünk, de például a történész Hérodotosz is megemlíti, hogy bizonyos egyiptomi érméken a számértékeket ujj-jelekkel is jelezték. A kereskedelemben minden bizonnyal teljesen elterjedt volt, hogy az egymás nyelvét nem beszélő kereskedők a kikötőkben „mutogattak" egymásnak. Platón a jelek útján történő kommunikációt és a színházi játékokban alkalmazható pantomimika ismeretét polgári erénynek tekintette; a színjátékokban sűrűn alkalmazott kézjelek és elnagyolt gesztusok azonban ekkor még nem álltak össze komplett jelrendszerré. 

A középkorból, mint sok minden másról, a siketek helyzetéről és a jelnyelvről sem nagyon van forrásunk. Annyit biztosan tudhatunk, hogy fogyatékossággal élő nem tölthetett be vezető pozíciót, gondoljunk csak arra, hogy István megvakította és megsiketítette az ellene törő Vazult, hogy az ne lehessen király – és akkor a felnégyelésről még nem is beszéltünk. A siketekkel kapcsolatos első pozitív megmozdulások a reneszánszhoz (16. század) köthetők: az olasz Cardanus volt az első, aki az addig általános felfogással szembeszállva azt állította, hogy a siketeket meg lehet tanítani írni-olvasni és adott esetben nyelv híján képek útján is lehet velük kommunikálni. Ebből az időszakból siket közösségről nincsen tudomásunk, de egy-két kiemelkedő alakról igen: ilyen volt többek közt Juan Fernández Navarrete, azaz El Mudo („a néma"), 16. századi spanyol festő, aki siketként jelekkel és gesztusokkal kommunikált, és szép karriert futott be II. Fülöp udvari festőjeként (gazdag nemesi család sarjaként bizonyára könnyebb dolga volt, mint sorstársainak). Ugyanebben az időszakban a szintén spanyol Pedro de Ponce bencés szerzetes kezdte meg elsőként intézményesített formában a siketek oktatását. A siket közösség lassú kialakulásával megindulhatott a jelnyelv fejlődése.

El Mudo: Keresztelő Szent János fogságban (kép: innen)

A reneszánszban újraéledő, ókorra jellemző felfogás a 16-17. századi Angliában is hódított: sorra születtek a siketek kommunikációjáról, oktatásáról és a jelnyelvről szóló leírások, metodikák (pl. Richard Carrew: Cornwalli tanulmány, 1580; John Bullwer: Chirológia - A kéz természetes nyelve, 1644; Philocophus, avagy a siket és néma emberek tanítása, 1652). Edinburgh-ban és Londonban megalakultak az első, Thomas Braidwood nevéhez fűződő siket iskolák. A felvilágosodás magával hozta az oktatási módszerek megváltozását és azoknak az első generációs, alapvető emberi jogoknak a megszilárdulását, melyek talaján a 20. század második felére kicsíráznak majd a fogyatékossággal élők speciális jogai és a nyelvi, valamint a kisebbségeket megillető jogok. De ez még odébb van. Még csak a 18. században járunk, Franciaországban: 1770-ben alapította meg Párizsban az első siket iskolát Charles-Michel de L'Épée abbé, miután rájött, hogy siket híveivel könnyebben megérteti magát az általa kitalált ujj-ábécével (az erről készült alkotást ajánlottuk is annak idején a filmes posztban!). Ez volt az első olyan intézmény, ahol egy komplex, jelnyelven alapuló módszerrel oktatták a siket gyerekeket, látványos eredményekkel. A párizsi iskola nyomán II. József császár hasonló módszertannal működő intézményeket hozott létre Lipcsében és Berlinben (1778), majd Bécsben (1779). Pár tíz évvel később az Egyesült Államokban is megalakult az intézmény, melyből később a Gallaudet Egyetem lett. 

Az abbé épp jelnyelvet oktat (kép: innen)

De mi volt a helyzet Magyarországon? A források nem mondanak sokat. A siketek oktatásáról egy ideig semmilyen formában nem beszélhetünk, a siketségről való tudás a nulla felé konvergált, többnyire értelmi sérültként kezelték őket. Az első próbálkozás a siketek intézményesített, vagy egyáltalán bármilyen formában történő oktatására jólészi Cházár András ügyvéd, megyei főjegyző nevéhez fűződik. Miután megtekintette a bécsi siket iskolát, eredményeiken és módszereiken fellelkesülve pénzgyűjtésbe kezdett, és 1802. augusztus 5-én megnyílt az első magyar siket iskola Vácott. A reformkorban ezt országszerte több kisebb intézmény megalapítása követte. Általánosan nagyobb figyelem irányult a fogyatékossággal élők felé: népszámlálások, lakosság-összeírások zajlottak, lajstromok készültek, melyekben már szerepelt a fogyatékosság, mint kritérium, ebből az időszakból tehát pontos adatok is vannak a magyarországi siketek létszámáról. Az 1848-49-es szabadságharcban is sok siket vett részt a harcokban, könnyített szolgálatosként. A 19. század második fele és a dualizmus kora erős társadalmi fejlődést hozott, az oktatás területén főképp – a századfordulón már nyolc siket iskola működött az országban, 1920-ban tizenhat. Az iskolák bentlakásosak voltak, ami a siket közösség identitásának erősödését és a jelnyelv gyors fejlődését eredményezte.

Cházár András Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon, Vác (kép: innen)

1878-ben Párizsban megrendezték a siketek oktatásáról szóló első nemzetközi kongresszust, majd ezt 1880-ban követte a második, mely azóta a Milánói Kongresszus néven híresült el (vagy vált hírhedtté). A siketek oktatásában célravezető metódus kapcsán folytatott vitában a kongresszuson az Alexander Graham Bell fémjelezte oralista módszer győzött, azaz a fejlett világ siket iskoláinak nagy részében innentől kezdve jelnyelv helyett beszédre és beszéddel tanították a gyerekeket, mondván, csak így lehet őket eredményesen integrálni a többségi, halló társadalomba. A jelnyelv így a Gallaudet intézményeit kivéve hamar kiszorult mindenhonnan (Magyarországon már korábban is megjelent az ún. német, azaz oralista módszer). A döntés a siketek körében világszerte felháborodást váltott ki, ennek apropóján jött létre például a Brit Siketnéma Szövetség is. Itthon az első érdekvédő szervezetet 1887-ben alapították Egyetértés néven, jegyzője Oros Kálmán, aki később, 1892-ben elindította az első siket újságot (Siketnémák Közlönye), de az ő gondolata volt az egységes, országos szervezet megalakítása is. Ez 1907-ben valósult meg: Cházár András Országos Siketnéma Otthon néven alakult meg a mai SINOSZ jogelődje a siketek segélyezésére, érdekvédelmére, társadalmi életük biztosítására. 

A háborúk az oktatási intézményeket sem kímélték, az épületek megsemmisültek, elvonták őket más célokra, a diákok és tanárok szétszéledtek. 1925-ben Dr. Török Béla megalapította a nagyothallók fővárosi iskoláját, majd egyesületét – itt kezdődött a siketek és nagyothallók szétválása, korábban nem különült el a két csoport ilyen formában. A Cházár András Siketnéma Otthon is megsínylette a háborúkat, első körben csak anyagilag, majd más formában is: a hitleri felfogásban a fogyatékossággal élő emberek nem feleltek meg a fajtisztasági követelményeknek – bár Magyarországról nem maradtak fent olyan adatok, melyek arra utalnának, hogy itt is hajtottak végre kényszersterilizációt a fogyatékossággal élő embereken, mint például Németországban. 1945 után államosították az intézményeket, és a háború hatására teljesen széthullott Otthon jogutódjaként létrejött a Siketnémák Országos Szövetsége (ma: SINOSZ), 1950-ben. Ugyanebben az évben alakult meg a Siketek Világszövetsége (World Federation of the Deaf).

kép: innen

A hatvanas évektől világszerte egyre nagyobb érdeklődés fordult a jelnyelv és siket kultúra felé, a nemzetközi emberi jogi folyamatok fejlődésével párhuzamosan Magyarországon is egyre nagyobb teret hódítottak a fogyatékossággal élők jogaiért küzdő érdekvédelmi szervezetek és kezdeményezések. A huszadik század alkonyára az oktatásban már szinte mindenhol a világon a jelnyelvi vagy a bilingvális oktatás vette át a vezető szerepet az oralista, beszédközpontú módszerrel szemben (itthon nem). 1991-ben a Siketek Világkongresszusán Tokióban ratifikálták: a jelnyelv valódi nyelv, a siketek anyanyelve. Magyarország 2009-ben iktatta be a magyar jelnyelv önállóságáról szóló Jelnyelvi Törvényt, a bilingvális oktatás bevezetését pedig 2017-re ígérik. Mi már nagyon várjuk! 

Kókuszdióhéjban és a teljesség igénye nélkül egyelőre ennyi a siketek és a jelnyelv történetéről, jelen keretek közt ennyire vállalkozhattunk. A téma persze kimeríthetetlen és számos érdekességet tartogat még, többek közt itt alul a források közt is találtok további olvasnivalót. Jó művelődést! :)

Források:

Az információ. Fülöp Géza; ELTE Könyvtártudományi ­ Informatikai Tanszék; Budapest, 1996. 

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/konyvtar/informat/azinform/html/nyelvtor.html

A siketek történelme. SINOSZ Ifjúsági Bizottság. http://www.c3.hu/~sinoszib/tort.htm

„…nem voltak fogyatékosok a történelemben…” A fogyatékosság jelensége a történettudományban. Kőszeghy Miklós – Parragh Szabolcs; Budapest, 2003. tavasz http://parszab.hu/letoltes/nvft.pdf

Idézetek a Bibliából: http://mek.oszk.hu/00100/00176/html/lev.htm

A Taigetosz árnyékában - Siketek és nagyothallók képes története. Szepessyné Judik Dorottya szerk. SINOSZ; Budapest, 2009.

Van egy egyetem az Egyesült Államokban, mely 1864 óta, azaz pontosan 150 éve, a világon egyedüliként kifejezetten siket és nagyothalló diákok széleskörű képzésével foglalkozik, változatos programkínálattal és speciális oktatási módszertannal. Jól hangzik, nem igaz? A washingtoni Gallaudet Egyetem és intézményei az általános iskolától egészen a doktori szintig biztosítják a hallássérültek jelnyelven történő, teljes körű oktatását, s a világ minden tájáról érkeznek külföldi hallgatók, hogy igénybe vegyék a változatos képzési lehetőségeket. Mint ahogy már írtuk is, itthon egyelőre gyerekcipőben jár a siketek bilingvális oktatása, épp csak az alapokat fektettük le – de nem célunk a kényszeres összehasonlítgatás, és „a szomszéd fűje mindig zöldebb" meg a „bezzeg külföldön" érzést sem akarjuk erősíteni, úgyhogy ez a poszt most nem a hazai helyzetről fog szólni, hanem arról, hogy mennyire szuper hely a siketek egyeteme.

A Gallaudet Egyetem alapító okiratát maga Abraham Lincoln szignózta 1864-ben, bár akkor még nem volt egyetem, hanem „csupán" egy hallássérültek speciális oktatását szolgáló intézet. Az intézmény küldetése a mai napig, hogy a siket és nagyothalló hallgatók számára egy ASL-angol kétnyelvű, sokszínű, multikulturális iskolaként funkcionáljon, biztosítsa számukra az intellektuális és szakmai fejlődést és felkészítse őket az élet kihívásaira. A magas szintű szakmai programok fenntartása és folyamatos fejlesztése, valamint a hagyományos kutatási tevékenység révén az egyetem versenytársa lehet számos más iskolának, ezáltal lehetővé téve a hallássérültek integrálódását a többségi társadalomba. 

Kép: innen

Hogy is kell elképzelni egy olyan egyetemet, ahol mindenki siket? Hát elsősorban úgy, hogy mindenki, mindenhol, mindig jelel. Minden kurzust amerikai jelnyelven (ASL) tartanak, az oktatói gárda túlnyomó többsége siket, akiknek jó része maga is a Gallaudet-en szerezte meg tudományos fokozatát. A hallgatók közt akadnak hallók, minden évben nagyjából 5 %-át teszik ki a végzetteknek, de természetesen ők is jelnyelven kommunikálnak, az ASL magas szintű ismerete alapvető felvételi követelmény. Az egyetemen több mint 40 alapszak (BA vagy BSc) választható, számos különböző mesterképzésben lehet részt venni, a klinikai pszichológia vagy a nyelvészet területén pedig doktori fokozat is szerezhető. A választható szakok jelentős része a hallássérültek speciális igényeit ellátó professzionális szolgáltatásokkal kapcsolatos tanulmányokat kínál (tanári szakok; köznevelés; művelődés; szociális szakmák; érdekvédelem; közigazgatás; jog; szociológia, politológia), a kutatóműhelyekben lehetőség van a hallássérülés és a jelnyelv egyéb aspektusainak tanulmányozására (nyelvészet, pszicholingvisztika, kognitív pszichológia), valamint a kutatásfejlesztés területén is jelentősek az eredmények, és természetesen tolmácsképzés is folyik (...sóhaj).

Kép: innen

Az érdekérvényesítés- és képviselet az egyetemen erős alapokkal bír, legyen szó akár a hallgatók, akár a siketek jogairól úgy általában. Az egyetem első siket rektorának megválasztása kapcsán szervezett nagyszabású tiltakozó akciók és mozgalom híre bejárta a világot: '88-ban a két halló induló ellenében vesztes siket rektorjelölt mellett tüntető hallgatók több napra lezárták az egyetemet. Az akció eredményesnek bizonyult, így I. King Jordan egészen 2006-ig vezette az intézményt, és azóta is jelentős a siket többség az egyetem vezetőségében. A hallgatók élénk társadalmi életet élnek, az Egyesült Államokban hagyományos egyetemi diákszervezetek itt is jelen vannak, a tanulók számos klub tagjai lehetnek, tisztséget vállalhatnak a hallgatói önkormányzatban és diákmunkákat is végezhetnek a campuson belül, valamint virágzik a sportélet. A világ minden tájáról érkező vendéghallgatóknak és a multikulturális, elfogadó környezetnek köszönhetően a diákok egy valóban sokszínű, változatos közegben élhetik mindennapjaikat. Itt a siketség nem hátrány, leküzdendő probléma, szégyellni való fogyatékosság vagy stigma, hanem büszkén vállalt identitás, méltóság és a világ legtermészetesebb állapota.

Kép: innen

Az egyetem idén egy nagyszabású rendezvénysorozat keretében emlékezik meg a kerek évfordulóról és az eddig elért fantasztikus eredményekről a hallássérültek érdekérvényesítése és egyenlőségének előmozdítása terén. Boldog 150. szülinapot, Gallaudet Egyetem, és reméljük (mindent megteszünk!), hogy egy szép napon Magyarországon is lesz ilyen egyetemünk. A követendő példa megvan, már csak meg kell valósítani. Rajtunk ne múljon!

Források: ez és ez 

Eltelt egy újabb év és az első negyedévünk itt a Hallatlan blogon. 2014-ben is folytatjuk majd az írást, hol komolyabb, hol viccesebb hangnemben, de a jelnyelv – siketség – esélyegyenlőség témától nem tágítunk, ezt megígérhetjük. Reméljük, sikerült pár érdekfeszítő, elgondolkodtató és szórakoztató pillanatot szereznünk nektek, kedves Olvasók, így év végére pedig a lazaság jegyében megmerítkeztünk az internet bugyraiban és összegyűjtöttünk néhány vicces és szerethető alkotást kedvenc témánkban, mert nincs is jobb annál, amikor magunkon nevetünk. Boldog új évet és további szorgalmas blog-olvasást 2014-re!

Mi is van azokkal az előítéletekkel...?

kép: innen

A tudatlanság és a sztereotípiák világtérképe (kép: innen) (Északi-sark: jegesmedvék; USA: kövérek; Dél-Amerika: jók a fociban; Grönland: valami hideg hely; Skandináv-félsziget: IKEA; Brit-szigetek: drogosok, IRA, bárányok, rasszizmus; Eurázsia: szovjetek; Közel-Kelet: Pakisztán; Távol-Kelet: tojásos rizs; India: curry; Afrika: éhínség; Ausztrália: börtönviseltek; Déli-sark: pingvinek)

Ilyen izgalmasan és mozgalmasan zajlik egy jelnyelvi tolmács élete.

kép: innen

kép: innen

Mi mindenre jó a kéz?

kép: innen

kép: innen

1. Ígéret 2. szerelem 3. provokáció 4. irány 5. sok szerencsét! (kép: innen)

Chuck Norris nem maradhat ki a gyűjteményből:

„Hallom a jelnyelvet" - kép: innen

És pár poén a siket kultúrából:

„Jelnyelvi zóna – 100 $ büntetés kimondott szavanként!" (kép: innen)

kép: innen

„Dudálj csak... siket vagyok!" (kép: innen)

kép: innen

Sok videót forgatunk itt a Hallatlannál, akarva-akaratlanul becsúszik egy-két baki, ime, egy gyűjtemény az idei anyagból:

Végezetül pedig az elmúlt időszak legütősebb poénja, amivel csodálatosan sikerült megkoronázni a Nelson Mandela megemlékezésén történt tolmácsolási fiaskó körüli felbolydulást. Jelnyelvben gazdag új évet mindenkinek! :)

Beszéltünk már korábban azokról a speciális manuális kommunikációs rendszerekről és vizuális kódokról, melyek a jelnyelvekhez hasonlóan a hang vagy a hangzó beszéd valamilyen okból történő hiánya esetén használatosak. Mi a helyzet azonban olyankor, ha érzékelő képességek közül nem csak a hallás, hanem a látás sem áll rendelkezésünkre? 

A filmes posztban is felmerült már Helen Keller neve, aki siketvakon szerzett diplomát, írt könyveket és vált világhírű szerzővé, szónokká és a társadalmi esélyegyenlőség szószólójává. Aki először találkozik ezzel a fogalommal, annak az lehet az első gondolata, hogy aki siketvak, az teljesen siket és teljesen vak. Azonban ez alapvetően nincs így: siketvaknak azokat a személyeket nevezzük, akiknek látás- és hallássérülése egyidejűleg fennáll, és ezért csak speciális módszerekkel lehet velük felvenni a kapcsolatot, a kommunikációt kialakítani, fenntartani. Oktatásukban is sajátos módszereket kell alkalmazni. Ide soroljuk azokat a személyeket is, akiknek ugyan van látás- vagy hallásmaradványa, de támogatásuk, fejlesztésük és kommunikációjuk csak a két sérülés együttes jelenlétének figyelembevételével képzelhető el. A velük való foglalkozás során a számukra szervezett segítségnyújtás (tolmácsolás, kísérés, személyi segítés) is csak a kettős sérülés figyelembevételével szervezhető meg (forrás: siketvak.hu).

Helen Keller (kép innen)

A Siketvakok Országos Egyesülete látja el tehát az érdekvédelmét azoknak a személyeknek, akiknél látás- és hallássérülés egyszerre áll fenn, függetlenül ezek mértékétől. A siketvakság további jellemzőiről, illetve okairól számos további információ olvasható itt, de mi ezúttal inkább a siketvakokkal történő kommunikációban használatos speciális manuális rendszereket vesszük szemügyre. Ezeket a jelrendszereket a siketvakok egymás közt, a környezetükkel történő interakcióban és tolmácsolási szituációkban használják, de természetesen létezhetnek egyéni, családi változatok is.

Van, aki veleszületik, de többnyire a szerzett siketvakság a jellemző: ez azt jelenti, hogy a már meglévő látás- vagy hallássérüléshez a későbbi életkorban társul a másik érzékszerv súlyos fokú károsodása. A kommunikációs csatorna megválasztása többek közt annak függvénye, hogy az illető korábban milyen nyelvet használt: ha meglévő hallássérülése után alakult ki a látáskárosodás, akkor minden bizonnyal jelnyelvhasználó volt az illető, és máris van egy vonal, amin el lehet indulni. Persze mindez nem ilyen egyszerű, az egyéni fejlesztés és rehabilitáció rendkívül összetett folyamat és akár évekbe is telhet. De az igaz, hogy ha egy jelnyelvhasználó siket válik súlyosan látássérültté, akkor a vele való kommunikációban a taktilis jelnyelvet, vagy köznyelven a kézbe jelelést alkalmazzuk. Enyhe fokú látássérülés esetén a megmaradt látóteret használjuk, ugyanakkor a siketvak személyeket gyakran érintő Usher-szindróma nevű betegség gyors látótér-szűküléssel jár, tehát egy idő után már nem megoldás a „sima" jelnyelv, ilyenkor szükséges az érintéses kommunikáció bevezetése.

 kép: SVOE, Nemzetközi Siketvak Tábor, Szlovénia, 2013

A taktilis jelnyelv a Jelnyelvi Törvény meghatározása szerint tulajdonképpen a jelnyelvnek egy olyan változata, amelyben a jelek átadása kéz a kézbe történő jeleléssel történik, és az üzenet közlője a siketvak személy keze alatt jelel, azaz a siketvak személy kitapintja a formálódó jeleket. Az ezzel a módszerrel történő tolmácsolás igen megterhelő tud lenni, két ránk nehezedő kezet órákon át tartani elég fárasztó, de a siketvakok vidáman elcsevegnek így egymással, kéz a kézben jelelve, azaz egy teljesen adekvát és teljes értékű kommunikációs csatornát alkalmazva.

 kép: SVOE, Nemzetközi Siketvak Tábor, Szlovénia, 2013

A szerzett siketvakság előfordulhat úgy is, hogy az illető személy látássérült volt, majd ehhez társult későbbi életkorban a hallás károsodása. Ebben az esetben a jelnyelvre való tanítás kevésbé használható út, de több módszer is rendelkezésre áll. Közös bennük, hogy a hangzó nyelv valamely írott változatát alkalmazzák a tenyérbe írva. Az ábécé betűinek tenyérbe írása a leginkább kézenfekvő (milyen vicces ez a szó ebben a kontextusban), ezt a taktilis jelelés közben is rendszerint alkalmazzák nevek vagy új szavak betűzéséhez. A kézbe írás lehetséges maximális sebességét tekintve sejthetjük, hogy ez alapesetben inkább kiegészítője a kommunikációnak, de előfordul olyan eset is, hogy csak ezen a módon értethetjük meg magunkat a siketvak személlyel. Hasonló, bár komplexebb rendszer a LORM-ábécé. A jelnyelvben használatos fonomimikai vagy daktil ábécé (ahol minden egyes betűnek megvan a saját jele) mintájára a tenyéren minden egyes betűnek megvan a maga helye, és ezeknek a helyeknek az érintésével jelezzük, hogy melyik betűre gondolunk.

 kép: innen

Egy másik, igen speciális módszer a siketvakokkal történő kommunikációban a Braille ábécé tenyérbe írása. Sokan a vakok közül a ma már könnyen elérhető felolvasóprogramokat és -eszközöket használják, de a Braille-írás is viszonylag ismert. A Braille-jelrendszer binárisan kódolt, a karakterek hat pontból állnak, téglalap alakban, két oszlopban, így összesen 64 variáció lehetséges. Létezik Braille-írógép és olyan eszköz is, mely oda-vissza fordít a Braille- és a latin ábécé között. A siketvak kommunikációban a tenyérbe írásos módszer veleszületett látássérülteknél használható, akik beszédtanulás után veszítik el a hallásukat és ismerik a Braille ábécét. A hat pont különböző variációiból álló Braille betűket a bal kéz mutató és középső ujjának a tenyérhez közelebb eső két ujjpercébe „írja be" a beszélgetőpartner vagy a tolmács. Egy átlagos tempójú beszélőt alapul véve el lehet képzelni, hogy tolmácsolásban micsoda döbbenetes tempót igényel ennek a módszernek az alkalmazása.

kép: innen

kép: SVOE

Az összes fenti módszer kiegészítője lehet még az úgynevezett haptikus kommunikáció, melynek lényege, hogy tolmácsolási szituációban az egyébként alkalmazott kommunikációs módszeren túl az ügyfél valamely testfelületén, jellemzően a hátán megrajzoljuk a hely elrendezését, ahol vagyunk, vagy ha valami történik (pl. bejön valaki). Ez természetesen akkor lehetséges, ha két tolmács áll az ügyfél rendelkezésére.

Láthatjuk, hogy a siketvak emberek és segítőik számos speciális manuális rendszert alkalmaznak a mindennapok során. A jelnyelvről, siketségről, siket kultúráról egyre többet és többet tud a többségi társadalom, de a siketvakság továbbra is egy olyan marginális fogyatékosság, melynek sokan még a létezéséről sem tudnak. Szerencsére vannak jó alkalmak az érzékenyítésre és az információ-átadásra: az alábbi képek a 2013-as Szigeten, az Ability Parkban készültek a SVOE sátrában, ahova özönlöttek a lelkes érdeklődők kipróbálni, hogy milyen lehet az élet siketvakként.

Kép: SVOE, Érzékenyítés 1: Etesd meg úgy partneredet, hogy egyikőtök sem lát és hall! 

Kép: SVOE, Érzékenyítés 2: Labdázz úgy, hogy nem látsz és nem hallasz!

A képekért és a szakmai segítségért köszönet a Siketvakok Országos Egyesületének!

A múltheti komoly és elgondolkodtató téma után most kicsit lazábbra vesszük a figurát, mert ha halálosan komolyan is gondoljuk a hallássérültek integrációjáért történő küzdelmet, közben nem feledkezünk meg a jelnyelv szórakoztató aspektusáról sem. Hogy ezt érzékeltessük, összegyűjtöttünk néhány vers-, illetve dal-jelelős videót. 

A műfaj, azaz a versek és dalok „megjelesítése" létezik már egy ideje, hasznosságáról vagy létezésének értelméről vannak viták, de ha más miatt nem is, az élvezeti faktor miatt érdemes odafigyelnünk a jelenségre. A hangzó nyelvek és a jelnyelvek grammatikai különbségéből fakadóan egy hangzó nyelvi mű jelnyelvre történő fordítása alapvetően megváltoztatja a mű szerkezetét (ha nem, akkor nem jelnyelvre, hanem jelelt vagy jellel kísért hangzó nyelvre fordítjuk voltaképp), viszont a szerkezet megváltoztatásával adott esetben pont a vers vagy dal formája vész el, ami ezeknek a műfajoknak az esetében elválaszthatatlan a tartalomtól. Nagyon leegyszerűsítve: ha egy verset úgy fordítunk le egy más nyelvre, hogy nem rímel, akkor az már nem is vers. Jelnyelvre viszont nem lehet úgy fordítani, hogy rímeljen – valamilyen más módon kell tehát kifejezni a versforma által hordozott művészi értéket. A jelnyelv kifejező ereje, az erőteljes mimika és gesztusok és a ritmus megtartása által ez lehetségesnek tűnik. Lássunk néhány példát. 

A Nemzeti Dal művészi megvalósítása ötvözi az eredeti magyar nyelvű versformát a jelnyelvvel: a minden versszak végén ismétlődő „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk..." passzus jellel kísért magyar nyelven hangzik el, minden más viszont tiszta jelnyelven. 

A Himnusznak és a Szózatnak van saját, kötött jelnyelvi változata. Az előbbié látható a következő videón. Itt is tiszta jelnyelvről beszélünk: jelnyelvértők láthatják, hogy a jelelők nem az eredeti szöveg szórendjét és grammatikai szerkezetét követik – mégsem mondhatjuk, hogy elveszett volna a vers művészi ereje vagy a forma és a tartalom kettőséből fakadó hatás.

Az interneten fellelhető sok-sok ezer daljelelős videó közös vonása, hogy a jelnyelvi előadás alapvetően egy plusz elem a zene és a szöveg mellé. A videókat sokszor jelnyelvet tanulók vagy tolmácsok készítik – az esetek zömében hallók. A jó szándék kétségtelen, a megvalósítás azonban néha hagy kívánnivalót maga után. Szerencsére vannak tehetséges jelelők, akik kifejezetten élvezhető, művészi produkciókat hoznak létre. Az osztrák származású, Magyarországon élő Michael Kropf táncművész-koreográfus egy Máté Péter-emlékkoncerten adta elő a „Egyszer véget ér" című dal látványos és szívhezszóló jelnyelv-pantomim-keverék változatát. 

Az önmagukat és másokat pusztán szórakoztatni kívánó daljelelők tömegéből kiemelkedik Gordon Newton Wylie-Black, brit jelnyelvi tolmács, aki saját YouTube-csatornáján irigylése méltó beleéléssel és intenzitással kísér jellel számos ismert dalt és példás öniróniával teszi egyben önmagát is idézőjelbe. A könyvespolc vagy bejárati ajtó előtt felvett jelnyelvi home-videók zseniálisan viccesek, és itt is békésen megfér egymás mellett a dalok kötött angol szövege a jelnyelvi kísérettel.

A BBC „Fast and Loose" című műsorában David Armand brit humorista adja elő ismert dalok szövegét a játékosoknak, hol jelnyelvi elemeket, hol pantomimet, hol csak józan paraszti eszét használva. A sajátos interpretációknak a brit jelnyelvhez nem sok közük van, de igen szórakoztatóak. Vigyázat, explicit tartalom!

Katja Kool annak idején karonülő tolmácsképzős korában a Kalákától jelelte a Görögdinnye című dalt vizsgafeladatként, de a videó szerencsére nem maradt fenn. A neten található videók hatalmas mennyiségéből következtetve a daljelelés műfaja él és virul. Mert jelnyelven még reppelni is lehet a helyi vagányokkal, s ha nem értik, mit szeretnél, csak hívni kell a videotolmácsot :) Itt tartsatok egy kis pihenőt, mert további remek alkotások következnek, amiket nem volt szívünk kihagyni!

Több bejegyzésben volt már szó a siket gyerekek bilingvális, azaz kétnyelvű oktatásáról és az ezzel kapcsolatos magyarországi helyzetről – 2017-től papíron kötelező lesz. Ebben a posztban megkíséreljük bemutatni a nyelvtervezés folyamatát, azaz hogy milyen társadalmi hatásokat válthat ki egy új törvényi előírás, illetve hogy van-e létjogosultsága egyáltalán a nyelvpolitikának, bele kell-e, bele lehet-e szólnia a törvényhozásnak a nyelvhasználat kérdésébe és befolyásolja-e egy jogforrás egy magyarországi nyelvi kisebbség jogainak érvényesülési lehetőségeit. A következtetések és lehetőségek száma végtelen, így ez esetben a kétnyelvű oktatás kérdéskörére koncentrálunk. Egyik kedvenc témánk, úgyhogy vigyázat, hosszú lesz!

A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. novemberében fogadta el a Jelnyelvi Törvényt (2009. évi CXXV.törvény a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról): nyelvpolitikai döntés született. A nyelvpolitikai kérdések szükségszerűen társadalmi kérdéseket foglalnak magukba: a nyelvpolitikai koncepciók megvalósíthatóságát, alkalmazhatóságát, hatékonyságát a társadalom mutatja meg. A Jelnyelvi Törvényt előkészítő folyamatok több évtizedre nyúlnak vissza. Konkrét lépéseket Magyarországon ez ügyben az elmúlt 10 évben láthattunk, ám az emberi jogokért, a nyelvi jogokért és a fogyatékossággal élő emberek jogaiért való küzdelem a 20. század második felének meghatározó nemzetek közti folyamata. A siket közösség nyelvi jogainak magyarországi deklarálását egyik oldalról az általános emberi jogokért, ezen belül a mindenkit megillető nyelvi jogkért való harc előzte meg, a másik oldalról pedig a fogyatékossággal élő személyek szuverenitását és önálló életvitelét hangsúlyozó, szintén évtizedek óta tartó törekvések. A Jelnyelvi Törvény tehát egyrészt nyelvi jogi, másrészt fogyatékossági jogi oldalról is alátámasztott jogforrás, ami a jelnyelvet használó siket közösség kettős megítélésére utal. 

A nyelvpolitika és a nyelvi tervezés az a folyamat, melyben a jogalkotó (általában az állam) és a szakemberek az egyének és a beszélőközösségek nyelvhasználatát vagy a nyelvhez való attitűdjeit alakítják, de az kétségtelen, hogy a nyelv és a nyelvhasználat változásait vagy színtereit politikai vagy épp gazdasági döntésekkel vajmi kevés módon lehet befolyásolni, alakítani. Épp ezért a nyelvpolitikai rendelkezések többnyire nem magát a nyelvet, hanem a társadalmat érintik (pl. kisebbségi nyelvek védelme, oktatásának megszervezése, használati színtereinek meghatározása). A nyelvet önmagában érintő változtatási szándékok természetesen léteznek, de ezek már a nyelvművelés tudományának témakörébe tartoznak. 

Európában és szerte a világon a két- vagy többnyelvűség természetes állapot. A világon megközelítőleg 6 000 nyelvet beszélnek, az országok (nemzetállamok) száma pedig jelenleg 200 körül mozog. Ebből természetszerűleg kellene következnie a nemzetállamok többnyelvűségének, ám ez nincs így: az országok többnyire egy hivatalos nyelv (államnyelv) mellett elismernek több kisebbségi nyelvet vagy nyelvjárást is, de hivatalosan többnyelvű országból nagyon kevés van. Sokatmondó az az adat, hogy a legtöbb, azaz négy hivatalos nyelvvel bíró ország Svájc. A kisebbségi nyelvek használatához kapcsolódó problémák sokszor kapcsolódnak össze vallási vagy területi jellegű konfliktusokkal. A fentiekből következik az is, hogy a világon több helyen élnek többnyelvű, mint egynyelvű emberek. Ha az államnyelv, így az iskolai oktatás nyelve eltér az anyanyelvtől, óhatatlanul kétnyelvűség alakul ki, mely tényező pozitív vetületeit ellensúlyozza a tény, hogy e két- vagy többnyelvű nyelvhasználók többségének csorbulnak az anyanyelvhasználathoz és az anyanyelven történő oktatáshoz való jogai.

Ennek tükrében mit gondoljunk arról a gyakorlatról, mely Magyarországon a siketek speciális iskoláiban még a közelmúltban is rendszeres volt: a jelnyelv használatának tiltásáról, vagy arról, hogy az itt oktató tanítók és tanárok nem ismerik a jelnyelvet? A siketség nem klasszikus nyelvi kisebbségi helyzet, a hallássérülés fogyatékosság-volta miatt a siketek iskoláiban a mai napig speciális gyógypedagógiai módszerekkel oktatják a tanulókat. Amennyiben a siket közösséget pusztán nyelvi kisebbségnek tekintjük, úgy valóban helyénvaló az a feltételezés, miszerint a jelenlegi oktatási gyakorlattal, a siketek számára nem választható anyanyelvi neveléssel az állam megfosztja a csoport tagjait a számukra optimálisnak mondott nyelvelsajátítási és oktatási modelltől és nem élvezhetik emberi  jogaikat. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a siket gyermekek többnyire magyar anyanyelvű, halló családokba születnek, így ott a szülők jogosan követelhetik, hogy gyermeküket magyar nyelven oktassák. 

A kisebbség és a kisebbségi nyelvek fenti definíciói nem illeszthetők teljes pontossággal a siket közösségre annak érzékszervi jellegű sajátságai miatt. A siketeknek nincsen országa, nem olyan csoportot alkotnak, mely történelmi vándorlásai során telepedett le egy másik nyelvterületen, nyelvüknek nincs körülhatárolható földrajzi körzete, viszont a közösségnek saját nyelve van, a többségtől kultúrája és hagyományai különböztetik meg, az ezeket megőrizni szándékozó közösség-tudata erős, érdekkifejező és érdekérvényesítő ereje pedig az elmúlt évek eredményeit látva jelentős. 

A Jelnyelvi Törvény terminológiájában már egyértelműen a fogyatékosság felfogásának, kulturális-antropológiai attitűdje tükröződik: „a hallássérült, valamint a siketvak emberek a társadalom egyenrangú és egyenjogú tagjai”, valamint a jelnyelvnek „kulturális, közösségformáló ereje” van. A siketség kritériuma itt már egyértelműen a jelnyelvhasználat: „olyan személy, aki kommunikációja során a magyar jelnyelvet vagy valamely speciális kommunikációs rendszert használja”. A siket közösség tehát egy speciális, nyelvi kisebbség, mely nem etnikai, nemzeti vagy vallási alapon alkot csoportot, hanem közösségformáló ereje és tényezője a jelnyelv és a jelnyelvi alapú siket kultúra. Míg egy nemzeti kisebbség tagja számára anyanyelve vagy az államnyelv használata bizonyos esetekben egyéni választás kérdése, a siket közösség számára a jelnyelvhasználat nem választási lehetőség, hanem az a nyelv, mely funkcionálisan lehetővé teszi számukra az egymás közti zavartalan kommunikációt.

A törvény 11. paragrafusa kimondja: „A hallássérült, illetve siketvak személy számára biztosítani kell, hogy a magyar jelnyelvet, illetőleg az egyéni szükségleteinek leginkább megfelelő speciális kommunikációs rendszereket elsajátítsa, és azokat használja”, illetve  „hallássérült, illetve siketvak gyermekek, tanulók számára létrehozott gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézményben (a továbbiakban: gyógypedagógiai intézmény) az óvodai nevelés során, valamint az iskolai nevelés-oktatás előkészítő évfolyamától kezdődően a siket vagy siketvak gyermek számára a magyar jelnyelv vagy speciális kommunikációs rendszer oktatása kötelező". A jogforrás szövege elsőre félrevezető, mert azt gondolhatjuk, hogy ez egyértelműen a bilingvális vagy jelnyelvi oktatás bevezetését jelenti a jelenleg alkalmazott auditív-verbális oktatási módszerrel szemben, melyben a hallókészülékkel felerősített hallásmaradvány hasznosítása, a hallás fejlesztése és a hangzó magyar beszédre való tanítás áll, az oktatás hangzó nyelven történik, a tanulók szájról olvasva nyerik az információkat. A törvény szövegét tovább olvasva látható, hogy az óvodai nevelés, illetve iskolai nevelés és oktatás során a magyar jelnyelv vagy speciális kommunikációs rendszer oktatását egyrészt még meg kell szervezni, másrészt a magyar jelnyelv oktatását kizárólag jelnyelv szakos pedagógus végezheti, harmadrészt a hallássérült gyermek szülője vagy nevelője döntésétől függően vehet részt a bilingvális vagy az auditív-verbális módszerrel történő oktatásban. Mindezek határideje 2017. szeptember 1-je. 

A bilingvális oktatási modellek pozitív hatása az alábbiakban foglalható össze a halló szülők számára is: a  siket gyerekek halló kortársaikkal azonos olvasástudása; íráskészségük eléri az azonos korú hallókét; írásban továbbra is ejtenek grammatikai hibákat, ám jóval kisebb mennyiségben, mint a nem kétnyelvű programokban tanulók; írásban folyékonyan és árnyaltan képesek kifejezni magukat; nagyobb önértékeléssel rendelkeznek, személyiségük egészségesen fejlődik; képesek harmadik, sőt további nyelveket is elsajátítani, a halló kortársakkal azonos szintet érnek el. A bilingvális modellben az oktatás nyelve kezdetben a gyermek anyanyelve, azaz a jelnyelv, és minden, kognitív és nyelvi szempontból megerőltető tantárgyat legalább a 8. osztályig ezen a nyelven tanulnak. A hangzó nyelvi oktatás, a beszédtechnika oktatás és beszédfejlesztés ezzel párhuzamosan elkezdődhet az első vagy az előkészítő osztályban. Minden tanárnak magas szintű kompetenciákkal kell bírnia jelnyelven és magyar nyelven is. A hangzó nyelven a későbbiek során is csak a kognitív és nyelvi szempontból kevésbé megerőltető, kontextusba ágyazott tárgyak tanítása folyhat, jelnyelvi alapokkal, hogy a fogalmak ne legyenek ismeretlenek számukra. Az oktatási módszer bevezetésének azonban sarkalatos pontja lehet a megfelelően képzett szakemberek hiánya: a gyógypedagógiai főiskolai karokon a hallássérültek pedagógiáját tanulók számára a jelnyelv továbbra is csak választható, nem pedig kötelező tantárgy. 

Láthatjuk tehát, hogy a törvényben előírt, nyelvelsajátítással és oktatással kapcsolatos kötelezettségek intézményi és szakmai háttere egyelőre kevéssé megalapozott, így a törvény betartása és betartatása is problematikus. Remélhetőleg ez változni fog. Mi azon leszünk. Végezetül pedig álljon itt egy szívmelengető videó egy kenyai iskoláról, ahol a gyerekek már egészen pici koruktól jelnyelvi oktatásban részesülnek.

A héten Weisz Fanni, a Vodafone Főállású Angyala közreműködésével mintegy 300 új jellel és kifejezéssel, valamint példamondatokkal bővítettük online jelnyelvi szótárunkat. A felvételek egyelőre feldolgozás alatt vannak, de az utómunkálatokat követően megtekinthetőek lesznek a honlapon. Ennek, illetve a múltheti Magyar siketek külföldön poszt kapcsán szeretnénk végezni egy kis összehasonlító elemzést a világ ismert jelnyelvi szótárai között, kezdve ez alkalommal két holland és két amerikai adatbázissal. Magyarországon a hallatlan.hu és társoldala, a hallatlan.eu az egyetlen online jelnyelvi szótár (illetve létezik egy gyűjteménye a siketvak jeleknek is, de erről bővebben később), de más országokban előfordul, hogy több hasonló projekt is fut párhuzamosan, más-más szempontokat figyelembe véve.

De mindenekelőtt: hogy zajlik a szótárbővítés? A jelközlőt, jelen esetben Fannit két kamera veszi egyszerre, az egyik szemből, a másik félprofilból, és az online szótárba már így kerülnek fel a jelek, két szögből, a könnyebb érthetőség és reprodukálhatóság végett. Arra is figyelni kell, hogy a jelelés végén a kéz ugyanabba a pozícióba kerüljön vissza, ahonnan elindult: ennek akkor van jelentősége, ha utóbb végtelenítve szeretnénk lejátszani a videót. Az egyszerre rögzíthető jelek száma is véges, a jelközlő is fárad, a sminkről, hajról, körömlakkról nem is beszélve. Szóval volt munka bőven, de az eredmény, reméljük, látványos lesz. A videókkal ezután még sok-sok minden történik, mire vágott, szerkesztett formában, kézformákkal, instrukciókkal ellátva végleges formájukban bekerülnek az online szótárba és az alkalmazásba.

A koncepció alighanem ugyanaz lehet a világ összes videós jelnyelvi szótára esetében: egy vizuális-gesztikuláris alapú, papíron nehezen leírható nyelv teljes lexikonjának (azaz szókincsének) összeállítása, létrehozva ezáltal egyrészt egy kollektív gyűjteményt, másrészt elősegítve a jelnyelv minél szélesebb körben történő terjesztését és tanulását. A technológiai fejlettség korábbi stádiumaiban is léteztek már papír alapú jelnyelvi szótárak, ahol rajzokkal, fényképekkel és különféle jelzésekkel (pl. a jel irányát és intenzitását mutató nyilak) operáltak, de kétségkívül a videó az a felület, ahol a jelnyelvi jel komplexen reprodukálható.

Az amerikai jelnyelvnek számos online szótára van, legismertebb közülük talán az ASL Pro. Az oldalt kifejezetten jelnyelvtanulók segítése céljából hozták létre, de kiemelik: csak szakmai oktatással kiegészülve válhat valóban hasznos eszközzé a honlap. Az általános ASL jeleken kívül széleskörű gyűjteménye található itt meg a vallással kapcsolatos jeleknek; kifejezetten erős a szótár a kifejezések, mondatok, idiómák és szólás-közmondások terén, de vannak baba-jelek és jelnyelvi kvíz is. A jelek kereshetők ábécé és témakör szerint. A videókon a jelközlők szemből látszanak, a felvételek nem végteleníthetőek, de lassíthatóak, ami a jel kivitelezésének elsajátításában nagy segítség a jelnyelvtanulóknak.

A szintén amerikai Handspeak a jelnyelvi adatbázison túl egyfajta közösségi felületként is szolgál. Az oldal készítőinek elvei szerint a jelnyelvtanulás elválaszthatatlan a siket kultúrától, így számos információt találunk a siketségről, a siketek történelméről, a jelnyelvi oktatásról és a kétnyelvű siket gyermekekről. Minimális szinten a jelnyelvészetbe is belemásznak, de a hangsúly voltaképp itt is jelnyelvi videókon van, melyek az ASL Pro-hoz hasonlóan egy szögből mutatják a jelközlőt, nem végteleníthetők, de nem is lassíthatók. Egyelőre sok helyen üresek a rubrikák, de várhatóan a későbbiekben minden jelnél találhatóak lesznek plusz információk (a jel szerkezete, szinonimái, regionális változatok). Itt is viszonylag sok jelnyelvi kifejezést és idiómát találunk, valamint a jeleket elnézve abszolút szembetűnő az amerikai jelnyelvnek az a sajátossága, hogy rengeteg fogalomnak nem saját jele van, hanem a daktilt, azaz az ujj-ábécét használják: a szavakat elképesztő gyorsasággal betűzik le, illetve sok szónak a jele csupán egy-egy daktil betű.

Valószínűleg csak nyelvészek sikoltanak fel kéjesen a flamand jelnyelv több mint 7000 jelét tartalmazó Gebaren adatbázis láttán, de a nagyszabású projekt már önmagában rendkívül érdekfeszítő: a flamand-holland-belga tudományos koprodukcióban a flamand jelnyelv egységesítése volt a cél. Flandria, azaz a Flamand Régió ma hivatalosan Belgium (azaz a Belga Királyság) északi területeit jelenti, de a flamand közösség Belgiumon kívül Hollandia déli és Franciaország északi területein is él. Belgium másik régiója a brüsszeli mellett Vallónia. Ezen az eleve csodálatosan sokszínű nyelvi palettán minden nemzeti siket közösségnek megvan a maga jelnyelve is (bár a francia, belga és flamand jelnyelv a földrajzi közelség és rokonság miatt tekinthetők voltaképp egymás regionális változatainak is – a nyelv és a nyelvváltozat közti különbség bizonyos szempontból csak annak kérdése, hogy az adott nyelvi közösség rendelkezik-e saját autonómiával). A képet még inkább árnyalja a flamand jelnyelvnek az a további öt regionális változata, melyek (Magyarországhoz hasonlóan) a tartományi székhelyeken működő helyi siket iskolákhoz kötődnek. Az adatbázisban minden jelnek megtalálhatóak ezek a területi variánsai is, valamint a jelek SignWriting módszerrel történt leírása is. A SignWriting egy olyan rendszer, mely különféle jelek és szimbólumok segítségével írja le az adott jelnyelv grammatikai jegyeit (kézforma, artikulációs hely, mozdulat, orientáció, mimika, szájkép), használata elég bonyolult, de amennyiben nem áll rendelkezésre videó, jól használható. A képeken az 'ajuin', azaz 'hagyma' szó különféle területi változatai láthatóak.

Másik nyugat-európai versenyzőnk a múltheti posztban is említett holland Gebarencentrum. A több, mint 14 000 jelet és példamondatot tartalmazó holland jelnyelvi adatbázist egy kutatókból és gyakorlati szakemberekből álló csoport hozta létre, akik emellett a foglalkoznak jelnyelvészettel, jelkincsbővítéssel, kétnyelvű oktatással, valamint szakmai műhelyeket és tanfolyamokat szerveznek. Hollandiában egyébként nincsen a jelnyelv státuszát elismerő külön törvény vagy jogforrás, de a kilencvenes évek vége óta minden siket iskolában a bilingvális oktatási modell szerint tanítanak és hagyományosan erős a fogyatékosság és a másság társadalmi elfogadottsága. A jelnyelvi adatbázis erőssége a nemzetközi jelnyelvi jelek gyűjteménye és a használat-központúság: minden jelnyelvi videó mellett leírás és plusz videó látható egy példamondattal.

'nyúl' - A nyúl gödröket ásott mindenfelé a kertben.

Sokféle szempont érvényesül tehát a jelnyelvi szótárak készítésekor, és még távolról sem vettük sorra az összeset, hisz rengeteg további adatbázis létezik még a világon, melyek közül a jövőben szeretnénk folyamatosan bemutatni nektek párat, nem mellesleg mi is sokat tanulhatunk ezekből, s ha nem is tudunk minden nézőpontot alkalmazni a saját adatbázisunkban – fejlődni mindig van hova.

Sokan szembesülünk vele nap mint nap, hogy egyre több ismerősünk költözik külföldre hosszabb-rövidebb időre. Van, aki tanulni megy, a többség dolgozik, és olyan is akad, aki csak szerencsét próbál. A közös nevező minden bizonnyal egy jobb élet reménye, bár az, hogy milyen egy jobb élet, kétségkívül relatív. A Határátkelő blogon rengeteg beszámoló olvasható külföldön élő magyarok kalandjairól és az őket érő kihívásokról, mi viszont inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen az élet külföldön magyar siketként – más-e az emberek hozzáállása, s ha igen, miben; több-e az érvényesülési lehetőség; erősebb-e a fogyatékossággal élők érdekképviselete, és vajon könnyebb-e boldogulni úgy általában egy idegen országban? Korábban beszéltünk már a fogyatékosság különféle felfogásairól és érintettük a magyarországi helyzetet is, nézzük hát most meg, hogy hogy működnek a dolgok máshol. Generál-e társadalmi hátrányt a fogyatékosság, vagy más országokban tényleg kolbászból van a kerítés?

Két fiatalt kérdeztünk: Ákos (32) Salzburgban, Ausztriában, Péter Zalán (28) pedig Enschede-ben, Hollandiában él. Itthon mindketten egyetemet végeztek, volt munkahelyük, mégis úgy döntöttek, külföldön szeretnének élni. Ákost az érdekelte, hogy vajon könnyebb lenne-e fogyatékossággal élőként egy fejlettebb nyugati országban boldogulnia, illetve nem volt elhanyagolható tényező számára a fizetés, az adó- és szociális rendszer sem. Péter Zalán a párját követte, aki munkát kapott Hollandiában, de egy percig sem volt kérdés számára a kiutazás. A magyarországi helyzettel kapcsolatban két emblematikus területet emeltek ki, ahol határozottan úgy érezték, siketként a társadalmi-gazdasági tevékenységben való részvételi lehetőségeik korlátozottak, azaz a károsodásból vagy a fogyatékosságból fakadóan társadalmi hátrány érte őket. Péter Zalán szerint „a legnagyobb hátrány, amit éreznem kellett a legutóbbi időben, a 120 órás államilag finanszírozott tolmácsolási időkeret felhasználása volt a nappali tagozatos egyetemi tanulmányok esetében. Elfogy a 120 óra, utána ki fizeti? Én? Miközben az állam hallgatói szerződéssel kötötte meg a kezeimet azzal, hogy ha nem fejezem be a képzést, vissza kell fizetnem a képzés teljes költségét? Finoman szólva: van, aki szerint ez sokkal több, mint hátrány. Más eset, amitől minden siket egyformán szenved: a munkavállalók többsége kerüli a siketek felvételét. Ha siket vagy, akkor „az állást sajnos már betöltötték." Az ügyintézések során is problémás szokott lenni az ügyintézők hozzáállása vagy a bürokrácia".

Ákosnak is hasonlóak voltak a tapasztalatai: „Egy siket, amennyiben nem megfelelő hangsúlyra helyezi a saját, világhoz való hozzáállását, szinte folyamatosan hátrányban érezheti magát. Ez egy leküzdendő folyamat a mindennapokban, én tulajdonképpen Magyarországon leginkább a munkaerőpiacon éreztem iszonyatosan hátrányban magam. Az egy olyan placc, ahol a kommunikációval adod el magad, győzöd meg a leendő munkaadódat, hogy szükség van rád és megéri a munkád ellenértékeként egy fix havi bérezést adniuk. Én itt eleve elvéreztem, még informatikusként is. És még ha jól is sikerült a primer kommunikáció, ott volt a másik oldal fejében a rugalmatlanság, egy bizonyos félelem a fogyatékosoktól, meg a leggyakrabban használt terelőpont: „Telefonálni is kell“. Persze, ott vannak a tolmácsok meg minden, de egy igazán meggyőző állásinterjút – és itt persze, a pozíció is számít, hogy most egy fogyatékosoknak meghirdetett helyet kívánsz betölteni, vagy egy komolyabb cégnél bármelyik hallóval egyenrangú vetélytársként szállsz a ringbe – véleményem szerint Magyarországon nehéz közvetve levezetni."

„Molens", azaz malmok. Péter Zalán fotója

Ezek a problémák valószínűleg nem szűnnek meg egyből a határ nyugati oldalán, de interjúalanyaim szerint azért valamivel jobb a helyzet odaát. Bevándorlóként munkát találni hallásállapottól függetlenül nehéz, ezzel a problémával jelenleg egy fél világ küzd. Ákos kiemelte, hogy az osztrák cégek számára vonzó lehet, hogy egy fogyatékos munkavállaló bruttó bérezése után nem kell adót fizetniük, illetve a rengeteg vendégmunkás miatt eleve hozzá vannak szokva a külföldi munkavállalókhoz, rugalmasabbak. Péter Zalán szerint Hollandiában „túlnyomóan inkább részmunkaidőre vesznek fel valakit, s az emberek nagy százaléka több részmunkaidős állást vállal be, aminek a kereseteiből normálisan meg tud élni. Ez viszont nagyfokú önállóságot, öngondoskodást, mobilitást és emiatt gyorsaságot is igényel, ebben meg a siketek bizony lemaradnak a hallókhoz képest".

Hollandiában létezik munkakeresést segítő támogatás, ami egyrészt financiális, másrészt külön tutor segít a megfelelő pálya kialakításában a kedvezményezett iskolázottsága és képességei tükrében. Péter Zalán eredményesnek látja a szociális szolgáltatások rendszerét, melyben egyformán várható el közreműködés az államtól és az egyéntől (máskülönben a kedvezményezett elveszíti a támogatást). Az ingyenes jelnyelvi tolmácsszolgáltatás Ausztriában és Hollandiában egyaránt az orvosi szakvéleményre kiadott fogyatékossági igazolványhoz kötött, időkorlát nélkül, bármikor és bármilyen célra igénybe vehető (természetesen a tolmácsszolgálatok fenntartják az esetek priorizálásának jogát). Ákos rendszeres tolmácshasználó, Péter Zalán még nem igényelt tolmácsolást, amióta kint él: „Sokkal eredményesebben tudom elsajátítani az itteni nyelvet, ha rá vagyok kényszerítve annak használatára. Ez eddig bevált."

És hogy milyen nyelven kommunikálnak? Ákos: „Az osztrák jelnyelvet használom, ha siketek között vagyok, a német hangzó nyelvet, ha hallók között. Az utóbbi rosszabbul megy, a német, vagyis osztrák – mert korántsem ugyanaz a kettő – kiejtés miatt. Mindkettőt autodidakta módon sajátítottam el a mindennapi életben. Sokat voltam osztrák emberekkel, siketekkel és hallókkal egyaránt, és így mondhatni észrevétlenül kialakult, azaz most is alakul egyfajta szókincs a fejemben, persze a nyelvtant azt be kell vágni, nincs mese." Péter Zalán: „Egyszerre tanulom a holland nyelvet és a jelnyelvet. Nagy élvezettel, s áldom az égieket, amiért annak idején megtanultam a németet, mert emiatt annyira gyorsan haladok, hogy mostanra már csak kisebb nehézségeket okoz hollandul leveleznem vagy fogalmaznom hivatalos ügyekben. A holland nyelv írásban nem nehéz, csak furán szép, ugyanakkor kiejtésben már ott tartok, hogy azt mondjam, na akkor már inkább az angolt! Ilyenkor írásban fejezem ki magam, mert ezek úgy beszélnek, ahogy én az étel megrágása közben. Közben pedig online újságokat olvasgatok, és vettem egy-két holland könyvet, amiket kedvemre olvasgathatok anélkül, hogy érteni akarnám a tartalmát. A jelnyelvet naponta gyakorlom, mert van egy 14 ezer jelet tartalmazó online szótár, példamondatok ezreivel. Igazán kellemes időtöltés jelelgetni a gép előtt, s egyre gyakrabban vagyok siketek társaságában is, ahol használhatom is ezeket." (A 14 ezres online szótárra – mely korlátlanul éves díj fejében érhető el – azért irigykedünk rendesen.)

Salzburg /salzburg.infobomba.hu/

Ami egyértelműen jobb, gyorsabb és hatékonyabb, mint itthon, az a hivatali ügyintézés, ahogy Péter Zalán fogalmazott, a különbség „ég és föld". Csak egy pár példa: Hollandiában az ügyek szinte 80%-át el lehet intézni interneten keresztül, majd 2-4 napon belül meg is érkeznek postán az ezt igazoló papírok. Salzburgban Ákosnak „a hivatalos ügyintézések gyorsasága tűnt fel elsőre. Munkaügyi központ, Bundessozialamt, rendőrség, kórház, bankok – villámgyorsak.  Két nap alatt kaptam (postán!) új bankkártyát. Ha közúti szabálysértést követsz el, azonnal intézkednek a rendőrök, még aznap este kaphatsz egy telefonhívást, amennyiben megvan a rendszámod nekik. Kórházban egy vérvétel komplex kielemzése fél nap. A fogyatékossági igazolványomat egy hét után megkaptam. Adóvisszatérítés online bevallással, banki átutalással két hét. A várakozási idő szinte semennyi a hivatalos ügyeknél, csak úgy darálják be az ügyfeleket." 

A hosszabb távú külföldi tartózkodás rákfenéje viszont hallásállapottól függetlenül egyértelműen a család és a barátok hiánya, ezt az űrt nem tölti be sem a gyors ügyintézés, sem az alacsony benzinárak. Interjúalanyaim mindketten a párjukkal élnek kint, ami nagyban megkönnyíti a helyzetet, de nem orvosolja maximálisan a problémát. Bizonyos időközönként hazajárnak, illetve helyben is kialakítottak kapcsolatokat siket és halló körökben egyaránt, az ottani embereket mindketten kedvesnek és nyíltnak írják le. Ákos állítja, a siketekhez úgy állnak az osztrákok, „mint bárhol máshol a világon. Bár, itt azért respektálják a fogyatékos (de egyébként úgy általában mindenkihez udvariasan viszonyulnak) emberek életvitelét, ami a mindennapokban kézzelfoghatóan érezhető". Péter Zalán szerint „a holland emberek úgy általában nagyon nyitottak, udvariasak, alapszinten odafigyelnek egymásra (még a siketek többsége is!), s ettől annyira jól érzem magam itt. Amolyan „élni hagyni" hozzáállás dívik itt megfelelő jóindulattal és alapszintű bizalommal megspékelve, megfelelő arányban egyensúlyozva a liberális és a konzervatív felfogás között. Úgy gondolom, nem sokban különbözik az itteni helyzet a magyarországitól, egyedül az attitűdben és a hozzáállásban. Abban viszont nagyon, s ez teszi az én szememben egyedülállóan kiegyensúlyozott országgá Hollandiát." 

Nekivágni a nagyvilágnak nem a gyávák műfaja. Van, aki már bejárt hét kontinenst, de olyan is akad, aki a szülővárosa határain kívül sem járt soha. Nem buzdítunk senkit arra, hogy egyből a nagybőröndhöz kapjon és elhagyja az országot, de az kétségtelen, hogy van mit tanulnunk. Azt a tanulságot mindenesetre levonhatjuk, hogy egy gazdaságilag fejlettebb országban könnyebben boldogul egy fogyatékossággal élő – is. Az online jelnyelvi szótárunkkal pedig meg sem állunk 15 ezer jelig!